Családtörténeti sorozatom a végéhez közeledvén, egyvalakiről még mindenképp szeretnék szólni. Fotója kinagyítva függ a falon az íróasztalommal szemben, most, e sorok írása közben is fel-felpillantok rá. Gyönyörű, fiatal nő bársony-tafota ruhában, nyakában gyöngysor, fején gyöngyös csipkekendő, karján karkötő, kezében legyező: a fotó 1886-ban Budapesten, Kozmata Ferencz cs. és kir. udvari fényképész műtermében készült Probstner Annáról, aki született 1856-ban, apja Probstner Artúr, anyja Juhos Johanna, férje báró Wieland Artúr országgyűlési képviselő, majd Szepes vármegye főispánja, akihez 1872-ben, tizenhat évesen ment feleségül. A családi legendárium szerint a lánykérés végtelenül egyszerűen történt. Egy sétakocsizás alkalmával Artúr kerek perec Annának szegezte a kérdést: „Willst du meine Frau sein?” Egyetlen szó volt rá a válasz: „Freilich.”
De mi más lehetett volna, amikor gyerekkoruk óta ismerték egymást, ugyanahhoz a társasághoz tartoztak, ráadásul rokonok voltak. Méghozzá többszörösen. Artúr édesanyja ifjú Probstner Andrásnak a testvére, Anna édesapja pedig a fia volt. Nagyanyjuk a Fuchs nővérek: Amália és Karolina, ifjú és idős Probstner András feleségei. Fogalmam sincs, minek lehetne nevezni az Anna és Artúr közötti rokonságot, de szerintem ők maguk sem igen tudták volna ezt megmondani, mindenesetre innentől fogva a családban már csak a minimum kétszeres rokon számított valódi rokonnak.
Wieland Artúr és Probstner Anna: két egymástól merőben eltérő személyiség, akik tökéletesen kiegészítették, remekül megértették egymást. Unokájuk visszaemlékezése szerint Anna volt a határozott, lobbanékony, tele energiával, soha, egy pillanatig sem ült tétlenül. Vele ellentétben Artúr a szelídség, csöndesség, megfontoltság. Maga a szívjóság: gyermekeit sem büntetni, sem valamire kényszeríteni nem tudta soha. Okos volt és híres kitűnő memóriájáról, jól vezette birtokát, és később, főispánként Szepes vármegyét is.
Férje országgyűlési képviselő lévén, Anna rögtön a házasságkötés után a pesti nagyvilági életbe csöppent. Nagy házat vittek a belvárosban, fogatot tartottak, nagy társasági életet éltek, úgy, ahogy az helyzetükhöz és rangjukhoz illett. A képviselőség azonban ‒ bármilyen hihetetlen ‒ akkoriban semmilyen jövedelemmel nem járt, így amikor Artúr édesapja meghalt, szembesültek zilált vagyoni helyzetükkel: a költséges pesti élettel, s Wieland András újabb birtokvásárlásai miatt úsztak a hitelekben. És akkor Anna a sarkára állt: rábírta férjét, hogy ne induljon a következő választáson, végleg költözzenek haza Farkasfalvára, szedjék ráncba a birtokot, hogy gyermekeik számára megmaradjon. Akik immár tízen voltak.
Farkasfalván Anna nemcsak a gyerekeket nevelte, a háztartást vezette, vagy a cselédséget dirigálta, a birtok körüli teendőkből is kivette a részét: ő vezette a gazdasági könyveket, és intézte az üzleti levelezést. Buchgalter März álnéven, a maga temperamentumos, határozott stílusában, aminek köszönhetően férje egy alkalommal a következő méltatlankodó levelet kapta: „Értesse meg a könyvelőjével, hogy egy olyan nagy céggel, mint a miénk, ilyen hangnemben nem lehet levelezni.”
Farkasfalván Anna nem temetkezett el a világtól. Nagy társasági életet élt, pesti szalonokból hozatta a legutolsó párizsi divat szerint készült báli ruháit, vendégül látta Jókait, jótékonykodott, védnökségeket vállalt – társadalmi elismertség, rang, tekintély, gazdagság, s mindenekfelett férje rajongó szeretete –, joggal mondhatjuk, hogy minden oka meglehetett az elégedettségre. A fényes életet azonban súlyos tragédiák árnyékolták be.
Nincs annál nagyobb fájdalom, mint szülőnek gyermeket temetni! Ők tízből négynek álltak a koporsója mellett. Kislányuk, Inez még egyéves kora előtt halt meg, három fiuk azonban a felnőttkor küszöbén vagy érett férfiként lett öngyilkos. Elsőként Artúr, aki tizenkilenc esztendősen, a Ludovika Akadémia növendékeként lőtte főbe magát. Öt évre rá, András huszonhét évesen, már végzett ludovikásként ugyanígy vetett véget az életének. Míg kettejük tettének okát homály fedi, addig Aladár indítékait pontosabban ismerjük. Ő negyvenöt évesen, 1918-ban fordította maga ellen a fegyvert. Az élete romokban; miután skarlátban egy hét leforgása alatt két gyermeküket veszítették el, felesége megőrült; járási főszolgabíróként hűségesküt kellett volna tennie a csehszlovák államra, hogy pályáján megmaradhasson, vagy egyáltalán létezni tudjon, s mindezt meggyengült idegeivel nem bírta el.
Három öngyilkos fia és ötven év házasság után Probstner Anna 1921-ben a férjét is eltemette. Ő egy évtizedet élt még cseh uralom alatt, kisebbségi sorsban. Birtoka jó részét elkonfiskálták, de nem ítélték teljes vagyonelkobzásra, néhány száz hektár és a kastély megmaradt. És nem internálták, deportálták, nyilvánították kollektív bűnösnek, mint majd teszik ezt a német és magyar kisebbséggel az 1945 utáni Csehszlovákiában. A végső pusztulást Probstner Anna nem érte meg.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 17-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.