Kováts Judit: A nagy hodály

A Rákosi-korszak internálótáborai közül minden bizonnyal Recsk a legismertebb. A magyar Gulagnak is nevezett, tizenkét hortobágyi kényszermunkatáborról azonban nem sokan hallottak. Családunkból hárman szenvedték el az eufemisztikusan kitelepítésnek nevezett elhurcolást, kirablást, rabságba vetést – amit jómagam erről a titkos, sötét Hortobágyról tudok, azt nekik köszönhetem.

Kováts Albert és valamennyi vele együtt élő családtagjának szólt a végzés, amellyel az ávósok 1952. június 24-e éjszakáján rájuk rontottak. A családfőt nem találták otthon, és később sem keresték, a pártállam slendriánságának köszönhetően így ő megúszta. Felesége ötvenhárom éves volt, amikor elvitték, Éva lánya huszonöt, Dani fia huszonhárom. A harmadik gyermek, a huszonegy éves Lilike nem sokkal korábban halt meg egy szívműtétet követően. 

A Kováts családból ők hárman érkeztek meg tehát 1952. június 25-én a borsósi kényszermunkatáborba. Csak abban az egy transzportban hatszázötvenen voltak. Mindannyian miskolciak. Egyetlen éjszaka szedték őket össze. A lista róluk azonban már fél évvel korábban elkészült. Éva, aki Tapolcáról busszal járt be Miskolcra dolgozni, a saját szemével látta. Az állandó utazóközönség között volt Pasztrovics elvtárs is, a lakásosztály hírhedt vezetője, akivel innen, a tapolcai buszról ismerték egymást. 1951. december végén, egy késő este Éva színházból tartott hazafelé az utolsó járattal. Amikor felszállt, még üres volt a busz, de hamarosan megérkezett Pasztrovics elvtárs tántorogva, részegen, s miközben lehuppant mellé, akadozó nyelvvel azt mondta, hogy sürgősen költözzenek el. Hogyhogy és miért? – Éva nem értette, de hiába faggatózott, Pasztrovics elvtárs ugyanazt hajtogatta. Aztán gondolt egyet, kabátja belső zsebéből előhúzott egy gépelt papírt, elfordult, óvatosan összehajtogatta, közepét a mutatóujjára simította, a többi részt kitakarta, úgy mutatta meg Évának. Kováts Albert és Kovács Sándor: két név, két cím, többet, mást nem lehetett elolvasni, mert a papiros már el is tűnt Pasztrovics elvtárs zsebében. 

Éva nem tudta, mit tegyen, szóljon, ne szóljon a szüleinek. Nehéz időket éltek, húga akkor állt szívműtét előtt, öccse a népi demokrácia elleni izgatásért elítélve, apja ismét munka nélkül, miskolci lakásukból korábban kitették őket, Tapolcán szűkösködnek, miből és hová költözzenek? Hetekig tipródott és reszketett, hogy mi lesz, de nem történt semmi, s ő Pasztrovics elvtárs figyelmeztetéséről szépen-lassan megfeledkezett. Fél év múltán, amikor Hortobágyra megérkezve meglátta Kovács Sándorékat, jutott eszébe ismét, s ekkor fészkelte be magát fejébe a gondolat, hogy meglehet, rajta, az ő hallgatásán múlott, hogy nem kerülték el a sorsukat. A szüleit jóval a szabadulásuk után kérdezte meg, mit tettek volna, ha akkor szól nekik. Valószínűleg semmit – válaszolták –, hiszen az olyan nemkívánatos elemek, mint ők, hová mehettek volna? 

Nemkívánatos, felforgató elemek, akiktől megszabadult végre a város! – Miskolc vörös urai ünnepeltek, velük ellentétben a városlakók rettegtek, hogy rájuk melyik éjjel kerül sor, az internáltak pedig fellélegeztek, amikor a puszta közepén megállt velük a vonat, hogy mégsem Szibéria. Megkönnyebbülésük azonban nem tartott sokáig: amikor meglátták, hová érkeztek, kétségbeestek.

Irdatlan hosszú épület, három bejárattal, három nagy deszkakapuval, padozat nincs, csak a palatető, a padló döngölt föld, csupa göröngy, ők fogják simára koptatni, egymásba nyíló hatalmas termek, vaságyak négy hosszú sorban, a falnál emeletesek, középen kettesével összetolva. Az ágysorok között folyosó, itt járkál a géppisztolyos rendőr az éjjeli ellenőrzést tartva, világítás egy szál dróton egyetlen negyvenes égő: ez a nagy hodály, de van egy kis hodály is, a kettő között a tábori konyha, a raktár és a mosdó mindössze két mosdókagylóval s négy zuhanyzóval, az udvaron kút és vályú: jó időben itt lehet még mosakodni, először a nők, utána a férfiak, de a kút nem bírja, félidőtől sáros víz jön belőle, ez az ivóvíz is, tömeges hasmenés, de vérhas is felüti a fejét. Mosás szintén a kútnál, szappan se kell, olyan lúgos a víz, hogy a piszkot anélkül kiviszi. Latrina a tábor végében, az érkezés másnapján a táborlakók maguk ássák, undorító, förtelmes, de az egyetlen hely, ahová nem jön utánuk rendőr. 

A nagy hodályban Éváék vaságyszomszédja a Galló házaspár. Mindketten zsidók, a feleség megjárta a koncentrációs tábort, a férj munkaszolgálatos volt, de megszökött, és beállt a partizánokhoz, amiről igazolása van, de az sem számított. Amikor értük jöttek, négyéves kislányukat a kerítésen adták át a szomszédnak, hogy juttassa el a pesti rokonokhoz. Az első éjszakát Gallóné végigzokogja. Sír a kislánya miatt, és sír félelmében, hogy túlélve egy deportálást, ezt itt és most már biztosan nem fogja kibírni. S valóban: a hortobágyi száműzötteknek lettek halottaik. 

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 29-i számában jelent meg.