Fejezetek a borsósi kényszermunkatábor történetéből
Beállt az esős idő, s a hortobágyi puszta sártengerré változott. A gumicsizma az egyetlen alkalmas lábbeli. Flanel kapcával. Az a legmelegebb és legpraktikusabb, Éva igen nagy szakértelemmel tudja a lábára csavarni. Húznak a vadlibák, s neki madárijesztőként kell járnia a határt. Ez a munkája, ehhez kell a gumicsizma.
A vadlibák százával, ezrével szállják meg az őszi vetést, az ő feladata riogatni őket. Reggeltől estig egyedül sétál a depókon, előtte két-három táblával nagy szárnycsapkodással és hangos gágogással rebbennek fel a libák, majd egy táblával arrébb leszállnak, aztán megint fel és megint le, ez a menetrend, köd, szemerkélő eső, sár és sár mindenütt, leülni nem lehet, csak menni és menni. Egyedül a nagy pusztaságban mit lehet csinálni? Unaloműzésnek Tóth Árpád összes verseit és versfordításait hordja ki magával, azt olvassa, tanulja, abból szavalja teli torokból Oscar Wilde A readinigi fegyház balladáját, amely – úgy érzi – mostani helyzetére tökéletesen illik.
A végtelenül unalmas napokat olykor egy-egy kaland színesíti. Egyik délután arra lesz figyelmes, hogy nem messze tőle egy sas röppen föl, köröz egy ideig, megint lecsap, felszáll és köröz, majd ahogy közeledik, végképp elrepül, de micsoda szerencse és öröm: a barázdában egy nyúl fekszik. Már nem él, szemét kivájta a sas, különben teljesen ép. Este „hazaviszi”, egyéb tüzelő híján száraz kórót és tehénlepényt szed hozzá, és édesanyja remek vacsorát készít. Meghívják sorstársaikat, Bodnárékat, s az ínségből ünnep kerekedik. De gyomruk rég elszokott a finom falatoktól, úgyhogy másnapra meglesz a baj: nem győznek a latrinára szaladgálni.
A sasos-nyulas kaland után nem sokkal egy embert vesz észre a csatornák takarásában lopakodni. Először el sem tudja képzelni, mit csinál az illető, aztán közelebb érve kiderül, hogy az állami gazdaság egyik vezetője az, s libára vadászik. Sikertelenül, mert a libák pont úgy, mint máskor, felrebbennek Éva előtt, s lőtávolságon kívülre kerülnek. – Mit keres itt? Tűnjön el! – a férfi iszonyú dühös. Nem teheti, ez a munkája, hivatásos madárijesztő – Éva replikázik, a férfi dúl-fúl, de nem tehet mást, minthogy zsákmány nélkül távozik.
„Rebellis lelkemnek jólesett, hogy megzavartam a mulatságát, pedig személy szerint szegénynek biztos nem volt része abban, hogy odakerültem, abban viszont lehetett, hogy nem kellett többet libariogatásra menni” – így emlékezett később a sok nyomorúság között ritka vendégnek számító vidám esetre Éva, akiről azt hiszem, itt az ideje elárulnom, miért és hogyan került a miskolci Vetőmagtermeltető Vállalat főkönyvelőjeként huszonöt évesen arra a Hortobágyra, amelynek – szemben délibábos műromantikájával – létezik egy fél évszázadon át eltitkolt, sötét oldala is.
Árkus, Borsós, Borzas, Ebes, Elep, Erzsébet-tanya, Kócspuszta, Kónya, Kormópuszta, Lászlómajor, Lenintanya, Tedej: a tizenkét hortobágyi kényszermunkatábor, a magyar Gulag. 1950 és 1953 között több mint tízezer embert hurcoltak ide. Vádemelés és ítélet nélkül, rendőri végzés alapján, jellemzően éjszaka, ávós katonák által ágyukból kirángatva, kevéske holmijukkal zárt tehervagonokba zsuppolva.
A többség a középosztályhoz tartozott, de volt közöttük gyári munkás, postás, tűzoltó, borbély és vasutas is. Fiatalok, idősek, háromtól kilencvenévesig, lányok, asszonyok, gyerekek, teljes családok – a népi demokrácia ellenségei, reakciósok, fasiszták, ingyenélők, akiknek az adott városban való tartózkodása a közrend szempontjából káros, lakhelyükről való kiutasításuk közérdekből szükségessé vált.
Kiutasítás: eufemisztikusan így szól a végzés, amelyet többek között Kováts Albertnek és családjának három gépfegyveres ávós kézbesít 1952. június 24. éjszakáján. Kováts Albert – miután elbocsátották miskolci állásából – a vilmányi állami gazdaság agronómusa lett, s egy héten egyszer tud hazamenni a családjához. Azon az éjszakán sincs otthon, de ez mit sem számít, viszik a feleségét, Éva lányát és Dani fiát. Két órát kapnak a készülésre. Összepakolják, amit tudnak, bírnak, s már robog is velük a teherautó a sajószentpéteri állomásra, ahol 650 miskolci sorstársukkal, akiket ugyanezen az éjszakán szednek össze, bevagonírozzák őket.
Másnap délfelé érkeznek meg a Kilenclyukú híd és a Hortobágyi csárda közvetlen közelében felállított borsósi kényszermunkatáborba. Sivár, kietlen udvar, egy irdatlan hosszú hodály, arrébb három kisebb épület. Sorakozó a hodály előtt; személyi iratokat, bejelentőlapokat leadni; egy vasüstbe dobálják, és meggyújták őket; az Állami Gazdaság malacszemű, bilgericsizmás igazgatója beszédet tart: csalók, népnyúzók, felforgatók, megérdemelten kerültek ide, ne reménykedjenek, hogy valaha is kiszabadulnak, addig fognak itt dolgozni, amíg bele nem döglenek, vagy virslit nem csinálnak belőlük!
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.