„Tudom a választ, talán tudom, mégsem mondom ki, és nem azért, mert lehallgatnak. Arra én aztán fütyülök, egyébként nem mentem volna Kínába tanítani.”
Kedves Zhang Wei!
Álmomban sem gondoltam volna, hogy a budapesti könyvhéten látlak újra. Az én régi tanítványom eredetiben olvassa a magyar szépirodalmat – hihetetlen!
Őszintén szólva én abban voltam, hogy mi már sose találkozunk. Örökre elbúcsúztam tőled Kínában, annál nagyobb most a boldogságom.
De látod-e, még a naplómban se merem leírni az igazi nevedet. Az ördög sose alszik, hát még a keresőmotor. A leggyakoribb kínai nevet választottam neked, elvacakol vele a robot elvtárs egy darabig, amíg a százmillió druszád közül kiszűr téged. Leginkább rajtam keresztül tud azonosítani, elvégre a volt diákjaim száma véges, ezért néhány pontatlanságot is elrejtettem a szövegben. Jó trükk, mi? Tőletek tanultam.
Egy itteni ember azt mondaná ennyi óvintézkedés láttán, hogy ez színtiszta paranoia. Kit érdekel, hogy mi találkoztunk? Ugyan már! Egy irodalmi rendezvényen, egy szabad országban. Röhej.
Szabad, akinek szabad. Aki még nem élt a te hazádban, el sem tudja képzelni, hogy milyen trükkökre van szüksége egy embernek ahhoz, hogy „eltűnjön a radarról”, és magánéletet éljen. Most pedig, hogy már a pesti körúton is kínai rendőrök járőröznek, a szó szoros értelmében otthon érezheted magad. Nem hallottam, hogy tiltakoztak volna ellene a magyarok, sőt sokan még helyeslik is, legyen rend!
Kínos, ugye? Azért választottál európai nyelvet az egyetemen, hogy majd tanulmányi ösztöndíjat szerezzél a szabad világban. Mivel a káderlapod nem túl fényes, be kellett érned egy kis nyelvvel, de sebaj, te is kicsi vagy, sőt kisebbségi. Már az is sikernek számít, hogy egyáltalán kiengedtek. Csak harmadik nekifutásra sikerült, és a széles rokonságod megünnepelte, hogy a családból elsőként te utazhatsz külföldre. Igaz, a nagypapának nagyítóval mutattad meg a térképen, hogy hova (biztos, hogy ország, nem város?), de aztán elmagyaráztad neki, hogy azt a sok színes pöttyöt egyben kell nézni, mert egy közös és nagy birodalom részei, amit EU-nak hívnak.
Most csalódott vagy. Nem gondoltad volna, hogy a karhatalom is ösztöndíjat kap, és vele együtt az a láthatatlan rendszer is kitelepül, ami ellen informatikai huncutságokkal kell védekezni. Hogy nemcsak valamelyik diáktársad fog jelenteni rólad, hanem az otthoni radartérképen is követni tudják minden lépésedet: Halászbástya, Vigadó téri vécé, könyvheti sátrak.
Kínos – de sokszor hallottam tőletek ezt a szót! Eleinte mosolyogtam rajta, azt hittem, hogy csak a hangzása miatt tetszett meg nektek. „Merth khinosh”, hangzott a válasz, ha többedszer is feltettem ugyanazt a kérdést. Hónapok teltek el, mire felfogtam, hogy nem csak máshogy ejtitek – kis levegőt rálehelve, hehezettel –, van benne valami plusz is a magyar jelentéséhez képest. Ezt a többletjelentést viszont már a tekintetekből kellett kiolvasnom: Vegye észre magát, tanárnő, nem vagyunk egyedül, hahó!
Tudtátok a választ, de nem feleltetek. Szégyelltétek magatokat előttem, hogy nem mondhatjátok ki. Más helyett szégyenkeztetek, egy nagyobb valami helyett, ami ugyan megkeseríti az életeteket, mégis a hazátok, nem köphetitek be egy jöttment külföldinek.
Most én érzem magamat khinoshan – így, hehezettel –, amikor azt kérded tőlem, hogy igaz-e, amit az óriásplakátok hirdetnek? Hogy az EU hadjáratot folytat a magyarok ellen? Tudom a választ, talán tudom, mégsem mondom ki, és nem azért, mert lehallgatnak. Arra én aztán fütyülök, egyébként nem mentem volna Kínába tanítani.
Szájzáram van. Én is kisebbségi vagyok. Nemcsak a szülőföldemen, hanem itt, a könyvhéten is. Előbb a szállásadóm lejben állította ki a számlát. Neki sem szóltam, hogy tizenöt éve az eurózónában élek. Nem akartam zavarba hozni a panzióst, aki az összes adatom birtokában egy másik EU-s országba sorolt.
A lényeg, hogy külföldi létemre is magyarnak nézett. Határon túli vagyok, tehát erdélyi, tehát lej. Merthát lejjebb vagyok nála.
Különben is tök mindegy, Dunának, Oltnak egy a hangja, nem igaz?
Mesebeli lények vagyunk mindketten, kicsi Zhang. Az Óperenciás-tengeren túl élünk, ahol a kurta farkú malac a valóság földjét túrja. Ezért szégyelljük magunkat?
Ölel,
Tilda tanárnő
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.