Néha keresztmamádtól, néha örök szerelmemnek, néha az iskolában elért kitűnő eredményedért, néha a szocialista munkaverseny győztesének. Másoknak meg másokért. Nagyon szeretek régi könyvek között bogarászni, hozok-viszek az ingyenpolcokról, de nem igen szeretem, ha mamától, papától valókat találok. Valami úgy fájdogál belül, hogy ezeket a könyveket nem őrzik meg emléknek a megajándékozottak, de nem ítélkezem, mert velem is megtörtént, hogy elkerült tőlem egy kedves könyv. Véletlenül elajándékoztam egy költő nekem dedikált könyvét, persze rájöttem, próbáltam visszakérni, sikertelenül. Azóta meghalt az illető, aki nem adta vissza, s csak reménykedem, hogy egyszer, ha a családjának már nem kell, csak megtalálom a nekem dedikált könyvet valamelyik ingyenpolcon.
Nem szoktam hazavinni az ilyen, rokonok, barátok, iskolatársak által aláírt könyveket, azokat viszont, amiket írók, költők dedikáltak, ha nem is nekem, boldogan kapom le a csereberés polcról. Meg olyanokat is örömmel melengetek, amik messziről kerülnek városomba, akár egy másik országból, akár híres könyvtárakból. Van nekem 130 éves könyvem, de van még régebbi is. Nagy becsben tartom őket. Egyszer találtam egy csodát. Bornemisza Anna szakácskönyve volt 1680-ból, Kriterion Könyvkiadó, 1983, közzéteszi dr. Lakó Elemér. Le is csaptam rá azonnal. Ilyeneket is megtudtam belőle: „A tehén tölgyébűl hétképpen készíthetni étket: [...] 5. Az főtt tölgyet spékeld meg szalonnával. Süsd meg, s csinálj tyúkvérébűl, fahajbúl, szegfűbűl s egy kevés ecetbűl levet. Hadd forrjon fel. Édesítsd meg, s mikor fel akarod adni, töltsd alája, s jóízű lészen.“ Hát, ki kellene próbálni. De hol kapni marhatőgyet mostanában?
Erről a régi szakácskönyvről most meg az jutott eszembe, hogy nemrég láttam egy videót, ahol az öreg néni nem villával, hanem kézzel verte fel a tojásokat; olyan helyes volt, ahogy még magyarázott is hozzá. Erről a régi nénikéről meg hamar a disznóölések utáni, otthoni szappanfőzés jön elém, ahogy anyám az udvaron nagy katlanban főzte az összegyűjtött zsiradékból, faggyúból a mosószappant. Kellett még hozzá lúgkő, konyhasó, s egész nap orrfacsaró bűz terjengett nálunk, de a végén, a legvégén, amikor már kicsi gyerekeim voltak, anyám meg már rég nem élt, még mindig a régi padlásunkon szárított, felkockázott mosószappannal mostam a blokklakásban. És sokat emlegettem hálával az anyámat, aki egy nagy zöld ibrikből szerette kanalazni az aludttejet vagy a Melta-kávét, amibe beleaprította a szikkadt kenyeret. Hézagosak, lyukacsosak az emlékeim, de kapaszkodónak mindig jókor jönnek.
A kézzel felvert tojásokról, a zöld pohárról, a mamától, papától kapott elhagyott könyvekről meg az jutott eszembe, hogy... Felsorolhatatlan.
Nemrég is volt egy izgalmas leletem. Jégé: Sangala Ádám élete (ford.: Zólyomi Antal). Ezt így még nem is hallottam. Csak úgy, ahogy a drága Hölgye tanár úr tanította a gimnáziumban szlovákórán, hogy Ladislav Nádaši-Jégé: Adam Šangala. Egészen ép volt, pedig 1954-ben adta ki a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. De ami a legérdekesebb, hogy szépen, srégen beleírva, hogy Dusik Daniel, alatta meg, hogy Pozsony, 1954. Valami rémlik nekem, mondtam magamnak, s csak beírtam a gugliba a Dusik Danielt, s bizony kijött, hogy ez Dénes Györgynek, a régen elhunyt szlovákiai magyar költőnek az eredeti neve. S hogy került ez a könyv az én városom mindenkipolcára? Mint ahogy sok más is. S hová, milyen kezekbe kerülnek majd az én könyveim, amiket a fiaim majd nem szeretnének megtartani, mert könyvimádók mindketten, de más, egészen más az ízlésük, mint az enyém, s ez természetes is.
Kifürkészhetetlenek ezek a könyves dolgok, emlékek. Ezért olyan szépek.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.