A hársak alatti padon ült, kisbabáját ringatta az egyik kezével. A másikban könyv, egy igazi könyv, amit olvasott. Ilyet se láttam mostanában, néztem rá mosolyogva.
Hogy nem okostelefon egy anyuka kezében, amikor sétáltatja a csemetéjét, vagy tolja a babakocsit, s a gyereke nem alszik, üldögélve nézi a mamáját, aki nem, nem neki cseveg, énekel, hanem egy lapos fekete valamihez beszél, s az ujjával nyomogat valamit. Ez a könyvet olvasó édesanya tán példa lesz majd gyermeke előtt, de félő, ahogy cseperedik az a gyerkőc, hamar bekebelezi őt a kütyük világa. Mert ha nem akar rossz idegrendszerű, fejletlen agyú gyermeket a szülő, s nem ad a kezébe időnap előtt okostelefont, egyebet, akkor az a szerencsétlen hamar ki lesz ám közösítve az „okos“ társak közül. De jó lenne, ha nem így lenne, gondolom, ahogy elsétálok mellette.
***
A szociban azt szokták mondani, hogy aki nem lop a munkahelyéről ezt-azt, az a családját lopja meg. Lopott is, aki tehette, rendesen. Divat maradt ez ma is, nem tudunk felnőni, hiába halljuk, olvassuk, hogy vannak országok, ahol még a lakásodat se kell bezárnod, nem törnek be, nálunk bizony nem bírunk felnőni a huszonegyedik századhoz. S vannak olyan fura esetek is, hogy csak nézel, mint a moziban, ahogy mondják. Ilyen volt minap a leláncolt bicikliváz a bérház előtt. Valakinek csak a két kerék, a pedál, a csomagtartó kellett, hát az éj leple alatt kiszerelte ezeket, s maradt elárvultan a puszta váz a korláthoz láncolva. Micsoda módi!
***
Kicsi fiúcska, hétéves lehet, rohangál a rollerrel, csúnyákat mond a nénire, aki rászól, meg is rúgja a nénike lábát, majd elszelel. Szemtanúja vagyok a jelenetnek, gyakran látom a gyereket csavarogni iskola helyett. Legközelebb megszólítom, gondolom magamban, leülök vele kicsit a padra, beszélgetünk majd, gondolom. De legközelebb már messziről hallom az ordibálást, az anyja üvölt ezzel a fiúcskával, miközben a másikat kocsiban tolja. A gyerek ugyanúgy vissza, a legcsúnyább szavakkal szidalmazza az anyját, így mennek... Nem mertem megszólalni, csak néztem meredten, sírni lett volna kedvem. Úgy sajnáltam ezt a kisgyereket!
***
Régtől ismejük egymást, váltunk pár szót, évek óta csak a kutyusával együtt látom. Elválaszthatatlanok. Egyszerre elmaradt. A legközelebbi találkozásnál egy új kutyát vezetget pórázon. Könnyezve meséli, hogy a régi, a kicsi barna elment, meghalt, öregecske volt már. Kutya nélkül mit kezdjek, lett ez a másik, de még neveletlen, nehezen barátkozunk, huncut, és nem hallgat rám, mondja. Pedig olyan aranyos, de tán érzi, hogy a szívem még nem az övé. Talán nem is lesz az övé soha, de igyekezni fogok, hogy megszeressen, hogy megszeressem én is, tudja, mert szeretem most is, de úgy lenne az igazi, mint az elpusztulttal volt, hogy a lelkem másik fele lenne, a reggeleim értelme, mondja a nénike.
***
Nem megyek én többet abba a nyugdíjasklubba, zsörtölődik a nyolcvan feletti ismerősöm, amikor beszélgetés közben megdicsérem szép alakját, tartását, ápoltságát. Népi táncos voltam én évtizedekig, mondja, s hát nemrég egy ünnepségen úgy táncra perdültem a klubban, hogy csak na, a többiek meg azt mondták, nem illik ez már énhozzám, akkor inkább nem is megyek többet, csak otthon pörgöm körbe az asztalt néha. Bámulom, csodálom őt, így érdemes megöregedni, gondolom.
***
Már megettem a kenyerem javát, de még soha mástól, mint gyerekkoromban anyámtól, nem hallottam, hogy amit a ház elnyel, azt elő is adja. Régi munkahelyemen is megtanulták tőlem a gyerekek, mert ha nem találtak valamit, csak azt emlegették, hogy a Zsuzska is mondta, hogy amit a ház elnyel... Nemrég meg Györe Balázs Halálom után eltüzelni! című könyvében olvastam, s egy helyen, amikor a nagymamájáról ír, azt látom ám, hogy „Az egyik látogatásakor tanultam tőle ezt a közmondást: amit a ház elnyel, azt vissza is adja…”. Iyen nincs, mondtam szinte felnevetve, hát akkor tényleg igaz lehet az a dolog a házról.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.