Bizonyára nem érdekli Önt az én szerény véleményem, mert miért is érdekelné, mégis elmondanék pár dolgot.
Előrebocsátom, hogy szerintem minden Szlovákiában élőnek meg kellene tanulnia az államnyelvet, hogy a hivatalos ügyeit gond nélkül intézhesse, meg önérzetből is, meg még sok mindenért. Most viszont másról mesélnék. Ön még tán a világon sem volt, amikor én már betűztem, böngésztem, szótagoltam a magyar iskolában a szlovák nyelvet. S képzelje, szerettem is. Ahogy mindegyik idegen nyelvet, amelyet aztán tanultunk. A mai napig így vagyok ezzel.
Az igazság az, hogy nagyon rossz módszerrel tanították abban az időben a szlovák nyelvet nekünk, kisiskolásoknak, de még a középiskolában is néha. Ezt persze akkor mi még nem tudtuk, hiszen csak az volt a lényeg, hogy jó jegyet kapjunk, hogy esetenként kijavíthassuk azt a fránya rosszat. Magoltuk hát a feladott szövegeket, verseket, ha értettük, ha nem, fújtuk a ragozást, beszélgetésről nem nagyon volt szó, nem is szokták mondani, hogy mindegy, ha rosszul mondod is, csak mondd, nem igen volt hát bátorságunk, de az ún. „vybrané slovát” a mai napig fújom, ha álmomból keltenek is fel. Nem is szoktam nagyon elvéteni az y-t meg az i-t. Bizonyára Ön is így van ezzel, hiszen Önnek anyanyelve a szlovák.
Tudja, mindig is közöm volt gyerekkorom falujában az ott élő más nemzetiségűekhez, a városban, ahol évtizedek óta élek, mindig jó viszonyban voltam a szlovák szomszédaimmal, ismerőseimmel, munkatársaimmal, voltak, vannak ugyanis közös történeteink. Például az egyik nagyon szeretett munkahelyemen is, képzelje, az volt, hogy a szlovák kollégák magyarul, a magyarok meg szlovákul akartak egymással és a gyerekekkel is beszélgetni, s tudja, asszonyom, ott, igen, ott tanultam meg a legtöbbet, a legjobban szlovákul, s nem volt soha semmi konfliktus, veszekedés, tiltás, fegyelmezés a magyar nyelv miatt. El tudja ezt képzelni? Szépséges emlék.
Sajnálom Önt, szánom, mert nem fér a fejembe, hogy születhet meg valakiben az a harag, utálat, gyűlölet a más nyelven beszélők iránt, hogy abból a bársonyszékből, amelyben most Ön is ül, mindent, de mindent megtennének a más nyelvűek, a más színűek, a másként élők ellen. Hogy lehet ez? Mert tudja, én olyan örömben vagyok, ha az utcán előttem, mögöttem vagy a közelben idegen szót hallok, fülelek, milyen nyelven beszélhetnek, élvezem a máshogy szólók hanglejtését, a szavak érdekességét, s olyankor azt gondolom, bárcsak tudnék sok-sok nyelven, bárcsak egymástól eltanulhatnánk... Ön nem így van ezzel? Nem, hiszen ha így volna, nem javasolna ilyen értelmetlen, megalázó, a más nyelven beszélőket lenéző szigorításokat, törvényeket. Szánom Önt.
Persze én is elkeseredett vagyok, és dühös, ha a középiskolások, a főiskolát végzettek nem beszélnek rendesen szlovákul, szégyen ez rájuk nézve, s nem mentség az, hogy nincs valakinek nyelvérzéke, azt gondolom. Én magam mindig is restelltem, ha nem tudtam jól kifejezni magam a hivatalban, munkában. Ismerni kell az államnyelvet! De soha nem nevettek, nem gúnyoltak ki emiatt.
Tudja, számos szlovák ismerősöm, szomszédom, rokonom is van, s nem volt közöttünk soha nézeteltérés a nyelvünk miatt, megértettük egymást, örömmel találkoztunk az utcán s egyebütt. Gondom csak a magas lóról beszélőkkel volt mindig, azokkal, akik kacifántos ötleteikkel megalázzák, lenézik, meg is büntetnék a más nyelven szólókat.
S ha nem volnék szomorú, hogy még ma is lehetséges ilyen képtelen regulázás, akkor jókat nevetnék, hogy majd a magyar Pistitől szlovákul kér jegyet a magyar Maris néni a buszon, ahogy azt Ön elképzeli.
Csak ennyit szerettem volna elmesélni, Önnek, asszonyom. Nincs kedve elgondolkodni rajta?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.