Anyám mesélte egyszer régen, hogy amikor kicsinyke lányka voltam még, egyszer játékból bezártam őt a spájzba, de vissza már nem tudtam fordítani a kulcsot. Hiába magyarázta bentről, hogy így próbáld, úgy próbáld, csak bennrekedt ő a kiskamrában. Én meg a konyhában sírtam, zokogtam, hogy anyukám, anyukám…
Szerencsére a spájzunkból vezetett fel lépcső a padlásra, anyám gondolt egy jót, felmászott, kinyitotta az egyik kis padlásablakocskát, s láss csodát, jött egy ember biciklin a szomszéd faluból. Anyám lekiabált neki, jönne már be segíteni, s ez az idegen biciklis, mint a mesében, meg is oldotta a nagy gondot. Akkor még be merték engedni az emberek az idegeneket.
Sokat nevetgéltünk akkor ezen, majd igen sokáig nem is gondoltam rá, de aztán életem gidres-gödrös útján sokszor eszembe jutott ez az emlék, ha bajban voltam, ha rosszat tapasztaltam, ha valami szörnyűséget láttam, ha kilátástalannak tűntek a dolgok, hogy majd biztosan jön egy ember biciklin... Mindig jött.
S mennyi, mennyi ilyen helyzet volt! Az egyik elkeseredett időszakomban felhívtam valakit, s lám, életem egyik legeslegszebb munkahelye lett belőle. Hosszú évekig ott voltam igazán megelégedett, volt sok-sok sikerélményem, nagyon sokat tanultam a mindennapok során, mert minden nehézségben mindig jött egy ember biciklin.
Gyakran látom őt, néha a kukákban is keresgél, rozoga lépteit hűségesen követi rozoga kutyája, ötcentesekből rakja össze a két vécépapír árát a boltban, kétszer is megfogja, majd elengedi a kalácsot a polcon. Egy viseltes kabátú nénike megszólal mögötte: megvenné? Meg, de inkább a cigit a trafikban, anélkül nem tudok létezni, mondja a kutyás ember, a nénike kifizeti neki a kalácsot, megveszi a trafikban a cigit, találkozik a két szempár, köszönöm, mondja a kutyás ember. Jött egy ember biciklin, nézek utánuk mosolyogva.
Megfigyeltem, hogy a kisembernek a kisember segít, ha baj van, a kevés pénzű adakozik, ha elesettet kell istápolni, a szintén elesett hajlik oda segíteni. Lehet, a kisemberben, a szegényben, a maga is rászorulóban létezik még a tisztelet, a megértés, a részvét, a szeretet a másik ember iránt.
Pár nap alatt lombot bontott a vénséges vén lakótelepi nyárfa. Ámultunk, hiszen már rég korhadásnak indult hatalmas törzse, olyan magas, hogy félő, egy hatalmas orkán még kidönti, megsiratnánk, ha végül kivágnák, mert olyan szépséges, méltóságos, ha kitárja hatalmas lombját. S mintha érezné a veszélyt, tavaszonta újra meg újra kiengedi millió levelét. Megvárja az embert a biciklin.
Meggondolatlan fiatalok ki tudja, honnan származó drogokat fogyasztanak, divat, hogy mozgó vonatra ugrálnak, poénból, fogadásból maroknyi gyógyszert nyelnek le, s a tudatmódosításnak gyakran tragikus vége lesz. Láttam egyszer, ahogy egy csapat átvágott a nyílt pályán, hogy rövidítse az utat, vonat nem jött, hát merészkedtek, de egy másodperc múlva villámként tört elő a kanyarban a gyorsvonat. A szemtanúk, de az elkövetők is kővé meredtek, s csak a véletlenen múlt, hogy nem maradt senki a vonat alatt. Lehet, hogy jött egy ember biciklin.
Sötétnarancs, majd citromba megy át lassan a hajnali égalja. Állok az ablakban, ámulok a szépséges jelenségen, reménykedem, hogy ma is eljön mindenkinek sok-sok rosszra segítségül egy ember biciklin. Nevezhetjük őt Jézusnak, sorsnak, jószerencsének, barátnak-barátnőnek vagy egész egyszerűen csak egy váratlan telefonhívásnak. Azt gondolom, ha őszintén akarjuk, várjuk, ha hiszünk benne, mindig jön az az ember a biciklin.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.