Ha valami csoda folytán újra kisgyerek lehetnék, s valaki megkérdezné tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, vagy nem, nem is, nem kérdeznék, csak úgy magamnak suttognám el, hogy Kohlhaas Mihály leszek én, szeretnék lenni, ha valami csoda folytán...
Ismertem már a történetet Sütő András drámájából is (Egy lócsiszár virágvasárnapja), Tasnádi István Közellenségét meg láttam egyszer videón a Katona József Színház előadásában, de aztán nem gondoltam velük, más ingerek értek, sok más könyv várt elolvasásra.
Véletlenül kerül a kezembe nemrég Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihálya. Így kezdődik: „Élt valahol a Havel partján a tizenhatodik század közepe felé egy lókereskedő [...], az egyik legderekabb, ugyanakkor legelvetemültebb ember. [...] A jogérzéke [...] rablóvá és gyilkossá tette őt.” (Márton László ford.) Az is lehet, ha tíz-tizenöt évvel előbb olvasom, nem ütött volna meg ennyire, az is lehet, hogy nem válik hősömmé Kohlhaas Mihály. Majdnem természetesnek tűnt akkor régen, hogy: nyelj egyet, s menj tovább. Hogy ki ne vegyék a lábad alól a talajt, mert lakni kell, fizetni kell a rezsit, gyerekeket kell eltartani, ne járasd hát a szád. Gyáva voltam, megalkuvó? Ma is az lennék azokban a helyzetekben? A fontos, hogy mostanában mégis elém került Kleist elbeszélése.
Megviselt nagyon. S azt gondoltam a végén, hogy csak így érdemes. Ha a közömbös és igazságtalan rendszer el akar taposni, akkor el is tapos, ha be nem hódolsz, meg nem törsz, meg nem alázkodol előtte. Hányszor becsapnak, kisemmiznek, lóvá tesznek, elodázzák a jogos kérésedet, és a többi. S hányszor köt a kisember annyi kompromisszumot a galád hivatalokkal, hivatalnokokkal, a jogtiprással szemben, amennyit már nem is szabadna megkötni. S hányszor kötöttem én annyi kompromisszumot, amennyit már nem is szabadna? Hányszor győzött bennem a ne szólj, szám, nem fáj fejem közmondás? Jócskán volt mit átgondolnom hát. A legtöbbször Karinthy Frigyes Struggle for life c. verséhez igazodtam életem során.
Hogy válik ez a jámbor, jólelkű, talpig becsületes porosz lókereskedő a tizenhatodik században az igazságtalanság miatt egy nekivadult, öntörvényű, gyújtogató haramiává, félelmetes, öldöklő gazemberré? Mert a gőgös úr jogtalanul elvette két szép fekete lovát, s ahelyett, hogy a panaszára gyógyírt kapott volna, további otrombaságokat követtek el ellene a hamis törvény nevében. Egy percig nem ítélkeztem felette, ellenkezőleg. Mert itt tartunk ma is, ilyen ócska gazemberségeket kell lenyelnünk úrhatnám, sokszor maffiamódszerekkel garázdálkodó elöljáróinktól, a hivatalbéli fennhéjázóktól. Vagy nem kellene? Ha az életünk árán is, akkor sem?
Mindenáron el akarja érni az igazát, végül formálisan elégtételt kap ugyan Kohlhaas, visszakapja lovait, egyéb kártérítést is elér, de az általa elkövetett gyújtogatásokért, egyebekért halálra ítélik, bakó keze végez vele, ám a vérpadra mégis emelt fejjel, szabad lélekkel, boldogan lép fel, mert megkapta az igazságát. Ha mindenét elvesztette is, ha a maga rossz módszerei szerint öntörvényűsködött is, ha sok esetben kigúnyolták is, mégsem tört meg, mert tudta, hogy igaza van. Hogy helyesen cselekedett-e, vagy nem? Sok gyötrelmet okoz a kérdés az olvasónak, nekem biztosan, aki mindvégig Kohlhaas mellett, a kohlhaasok mellett áll, ha nem is merné meglépni azokat a lépéseket, amiket ő, Mihály meglépett.
„Nem túlzás, ha azt mondjuk: kínpadra feszít – és véghez viszi, hogy ráadásul még meg is köszönjük neki” – ahogy Thomas Mann írta Kleist novelláiról (a kötet fülszövegében).
Sok átgondolni valót hagyott nekem ez a történet, az biztos. Lehet-e öregedő fejjel is hősöket választani? Talán még nem késő.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.