Hegyi Zsuzsa: Halottnak a csók

Félreértés ne essék! Még véletlenül sem szeretnék kegyeletsértő lenni, senki érzéseit, hitét, halottairól való megemlékezésének módját, szokását kritizálni, bántani, felülbírálni. Távol álljon tőlem az ilyesmi! Épp csak megfigyeltem néhány furcsa, mostanság igen divatba jött új szokást, amely nekem bizony olykor megértő, olykor gunyoros mosolyt csal az arcomra.

Minden kultúrában másként emlékeznek meg az elhunytakról, ahogy másként is temetnek, másként gyászolnak. Van bizony olyan is, hogy nevetve, vígan, mert a halott immár jobb világba került. A keresztény világban a mindenszentek és a halottak napja a legfontosabb, amikor temetőket, sírokat keres fel a halandó, s díszít, díszít rendületlenül. Nem, tényleg nem bántani akarok senkit, hiszen én is viszek virágot, élő krizantémot, kis koszorút fenyőágból, tobozból, gyújtok gyertyát is. Ja, nem is gyertyát, mert azt már tán nem is lehet kapni. Mécsest lehet, egészen egyszerűt is, csak ki ne nézzenek vele a népek a temetőből, s lehet még angyalkásat, csillagosat, villogót, elemeset, félmétereset s a többi. Alaposan át kell gondolni, kire mit teszünk, mekkorát, mennyi angyalka, Jézuska, Szűz Mária legyen rajta, s a legfőbb, hogy jól meg kell figyelni, ki melyik sírra mit tesz, mekkorát, s hogy az villog-e, vagy csak olyan semmicske...

S van még ez a bokor alá letett kanna, benne a rongy, a súrolókefe, a tisztítószer. Ezekkel a kellékekkel időnként alaposan le kell sikálni a sírt, csillogosítani a fejfát, s a mellé betonozott padon ‒ néhol kettőn ‒ elüldögélni órákig, hogy jól szemügyre vehessük, a Mari néni vagy a Julis csak odaveti-e azt a kis virágot, vagy rendesen söpör, kefél, letisztít.

Pedig annak a szegény megboldogultnak lehet, hogy épp ettől nem lesz békessége, s nehéz lesz neki a föld. Ezeket a ceremóniákat a gyarló ember nagyon sok esetben csak maga miatt, a lelkifurdalása elaltatása végett cselekszi. Ilyet is hallottam nemegyszer: annyi sírom van, egy vagyon már ez a mindenszentek is!

Az meg olyan különleges élmény, ha a temető szélén, sarkában szépen egymás mellé rakják az ősrégi síremlékek maradványait. Én bizony áhítattal fedezem föl, böngészem a régi, nagyon régi sírköveket, olvasgatom a fű benőtte, moha belepte, nehezen kivehető feliratokat, megsimogatom a korhadt kereszteket, amelyeket még senki nem mosott le szaponátos vízzel, nem sikált tisztára. Miért is kellett volna?

Annál szomorúbban nézem a hatalmas temetői kukákat, külön a műanyagnak, külön a papírnak, külön a többi szemétnek. Persze sok esetben minden összekeverve, kupacokban melléöntögetve, elképesztő… Úgy néz ki, hogy a huszonegyedik század emberének egyik gyógyíthatatlan betegsége az örökös szemetelés. Bárhol, bármikor, bármennyit. Hiába írják ki hatalmas betűkkel, hogy ezt ide, azt oda, hiába sok helyen a legmodernebb, földbe süllyesztett konténerek, hiába, hogy én meg egy békés, konfliktuskerülő, megértő ember vagyok, ha látom, márpedig látom, hogy az érthetetlen muksó ledobálja mellé a szemetét, hát akkora, de akkora pofont tudnék neki lekeverni, hogy még...

Az öröklétbe távozottak meg csak nézik, ahogy búcsújárás támad évente a sírjaik között.

Lehet, még mondják is egymásnak: olyan ez, mint halottnak a csók.


A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. november 5-i számában jelent meg.