Fiatalember. Nagyon elhanyagolt, koszos ruha, koszos kéz. Hosszasan túrja a kukákat. Gyalog jár. A biciklivel, káréval guberálók nem a kenyeret, az ennivalót keresik, ők az egyéb hasznosíthatóért túrnak. A fiatalember csak úgy, egy koszos szatyorral.
Nem jön zavarba, a szemem láttára veszi fel a földről a dobozkát, amibe tán a macskáknak tette ki valaki az ételmaradékot. Kicsit megpiszkálja piszkos ujjaival, sült krumpli hússal, falatozni kezd. Már meg sem rendülök. Egyre gyakoribbak a hasonló jelenetek.
***
Fiatal nő elhanyagolt öltözékben, kéreget. Hogy Bözsi néni így, Rózsi néni úgy, megadom, biztos, hogy megadom, dehogy adod, már mennyiszer nem adtad meg, mennyiszer adtam már, nem kapsz többet, mondják kérlelhetetlenül a nénik. A szökőkútnál cigizik az elhanyagolt ruhájú férfi, a nő pici gondolkodás után nem restelli, kunyerálja tőle is a kettőötvenet, az enyhén alkoholos férfi felismeri benne a „sorstársat”, megszánja, nesze, itt van, hozzál nekem is. A nő beszalad a boltba, féldecikkel jön vissza, leül a gáláns férfi mellé, iszogatnak.
***
Azokat a főzőműsorokat szeretem, amikben régi, szinte elfeledett, kevés pénzből kihozható, jó paraszti ételeket mutatnak be a nénikék, bácsikák. Ám olykor feljajdulok, mert sokszor még ők is olyan vastagon pucolják a krumplit, zöldséget, hogy szinte fáj. Bezzeg az anyám, ő az alma héját is hajszélvékonyan hántotta le, át lehetett rajta látni, csak bámultam, ráadásul egyben kanyarította le, nyaklánc lehetett volna belőle, próbálgatom, néha nekem is sikerül.
***
Az egyik legszebb dolog, figyelni, ahogy a néha sötét, néha narancsos-tarkás-vöröses égbolt beengedi a hajnalt. Hamarosan morzsát szórni a balkonom alá szokott madaraknak, hallgatni a tündéri kórust. Valósággal hiányérzetem lett, amikor tavaszodván már az ébredező fákon, bokrokon, földön, mindenütt rágcsálnivalót leltek. Azért még visszajöttek a morzsáimra is. Egy természerfilmben meg hallom, hogy David Attenborough, a világhírű természettudós azt mondja, nem ám nekünk énekelnek a madarak, hanem egymásnak, hívva a másikat táplálékra, nemzésre, fiókaetetésre, vagy intve a veszélyre, az ólálkodó ellenségre. Én azért titokban mégis azt hiszem, hogy hajnalonta, reggelente igenis nekem énekelnek, áriáznak, mert másként nem is lehet.
***
Két darab perce maradt, öt darab perce maradt, mondja sok bemondó, műsorvezető sok műsorban, vetélkedőben. Négy óra magasságában ott leszünk, hallom sokszor, hallom tévésektől, riporterektől, riportalanyoktól. Megint hogy megújult ez a fránya nyelv, morgolódom, hát nem elég világos, hogy két perce maradt, vagy öt órakor ott leszünk? A „kedvencem” meg az, hogy elhagyják a névelőt. Plakáton, újságban, feliratokon. Marad pusztán költészet napja, magyar nyelv napja, szeretet napja, helyesírás napja, szabadság napja, satöbbi. Nekem pedig így nagyon furcsa, hiányos, hibás.
***
Hogy valami viccessel fejezzem be: olyan izgalmas volt a piros színű rakott krumpli. Úgy tűnik, nem is olyan régen volt, hogy a fiaim egy szatyor piros tojással jöttek meg, miután körbelocsolták a rokonságot, az ismerősöket, s a tojások között jó sok volt, ami a festéktől belül is bepirosodott, így a rakott krumli is piros lett, de olyan kapós volt, hogy csak na. De jó volt, de szép volt, talán igaz se volt!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.