Leves ez mindkettő, a suhintottat gyerekkoromban én is gyakran ettem, ma is ez az egyik kedvenc levesem. Móra Ferenc is emlegeti a Kincskereső kisködmönben: „Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat. – Baj, baj – állott közénk mentegetőzve –, de hát minálunk csak suhintott leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod, mit, kis bice-bóca? Kar-tótágast állok a tiszteletedre!”
A suhintott leves igazából egy pici zsíron megpörgetett köménymag, fokhagyma, pirospaprika, kevéske liszt, mindez vízzel felengedve, esetleg egy tojás belekeverve, megsózva, s kész az egyszerű, de nagyon finom levesünk. Más-más formában, aprócska eltérésekkel a neten is megtaláltam.
A tökbeles is egy régi paraszti leves, olcsó étel, nemrég egy nénike főzte az egyik tévéműsorban, s akkor csodálkoztam rá, hogy én még ilyet soha nem ettem. No, ha nem ettem, akkor most majd eszem, s meg is csináltam, s hát az olyan, de olyan finom lett, hogy a tíz ujjamat is megnyaltam utána. Azóta tudom, hogy a tök belét nem kell ám eldobni, mert abból van a finom tökbélleves. S hogy a tökfőzeléket meg mennyire szeretem, azt el sem tudnám mondani. S a legfinomabb levesbetét meg az enyhén szikkadt kenyér apró kockákra vágva, megpirítva. A legtöbbször leves nélkül is elrágicsálom, olyan jó. Érdekes, hogy a kápsztás tésztára való prított káposztám se találkozik mindig a siflivel, mert külön elmajszolom azt is, akár a pirított darát tészta nélkül.
Nem voltam én finnyás, válogató soha életemben, nincs is olyan étel, amit meg ne ennék, szinte mindent szeretek. Egyedül talán a tejes salátalevest nem ettem jó ízzel gyerekkoromban, nyámmogtam neki eleget, de ha volt mellé krumplis ganci pirított hagymával, netán kevéske pirított szalonnával, esetleg tejföllel, hát, édes Istenem! Olyan elképesztően mennyei eledel tán nincs is még egy. Pedig az is csak egy kis főtt krumpli, liszt, picike olaj. Ki ne feledjem a csórélevest a finomságok közül, ami, ugye, a főtt krumpli leve, paprika, só, meztelen csikmák. A megfőtt krumpli meg mehet akár pogácsába is.
Aztán itt van még a görögdinnye héjából való téli savanyúság, a kovászolt cékla, a cukkinis csalamádé, s mind a többi. Mindenféle savanyúságot szeretek, a kovászos uborkát meg nagyon, hát kipróbáltam ezeket az újakat is mellé, s mondhatom, bevált valamennyi.
Ám a legekhez nekem a tejes leves is, amit kicsi gyerekkoromtól egészen a mai napig nagyon szeretek. Tej, víz, kanálka liszt, só, ennyi az egész. Betétnek a legtöbbször rizs, de régen reszelttel is sokszor főztem. Hú, de finom!
Elnevetgélek a gondolaton, hogy micsoda egy hatalmas felháborodás, tiltakozás, sárdobálás lenne, ha a mai iskolakonyhákon, kórházakban, egyéb helyeken ilyen jó kis olcsó, de vitamindús, egyszerű ételeket főznének. A másik oldalon meg, ha éttermekben kuriózumként kínálnák, jó sok pénzt kiadnának érte a vendégek. Hallottam már ilyenről.
Egy szó, mint száz, fűben-fában orvosság és sok-sok vitamin van. Csalánlevest ettek-e már? Egy vitaminbomba sok fokhagymával. Egyáltalán szinte minden finomság sok fokhagymával. Csóványnak mondtuk mifelénk, kesztyűben szedtük az árokpartról, hogy ne csípjen, a kacsáknak gyűjtöttük, amik kácsák voltak rendesn, nekik aprította fel anyánk. Mára meg kiderült, hogy a szelíd fajtájából micsoda finom leves meg főzelék varázsolható. Megfőztem. Nagyon ízletes.
Azért előtte csak próbálják ki azt a tökbeleset. Kevéske vegyes zöldség kell még bele. Meg fokhagyma, fokhagyma. S akár ne is láss többet orvost, ami az almára szokott igaz lenni, tudniillik, ha naponta egyet megeszel, akár ne is láss, satöbbi. Szóval hogy a tökbelesnek gyönyörűen szétfő a jó húsos bele, még a magja is, hihetetlen jó. A többit meg nem is főzeléknek, de kirántva kovászos uborkával. A nyál összefut a számban. Aki nem hiszi, járjon utána!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.