Ness beauty, exclusive fashion, textile house, fitness club, chocoarden, sportzone, barbershop, babybirthdayparty, gift – nem, nem őrültem meg, nem is akarom angolul folytatni, nem is tudnám, elfelejtettem lassacskán azt a keveset is, amit valaha tudtam. Pedig de szerettem, de szerettem az angol nyelvet, amit elsős gimnazistaként tankönyv híján csak úgy kezdett tanítani nekünk a nagy tudású Öllős tanár úr, pedig nem is angolos volt, s akkor még oroszt is tanultunk, amit szintén nagyon szerettem. Még jó, hogy az ún. humánosztályba kerültem, ahová a matekhoz, fizikához, kémiához semmit sem értők készültek az érettségire, de ez nem is ide tartozik. Csak majdnem.
Szeretem a régi szavakat, az elfeledetteket, a tündökletesen csengőket, gyerekkorom mesevilágának, meseéletének, valódi életének szavait. Szeretem, ha olvasmányaimban felbukkannak, vagy hallom a régiektől, vagy dokumentumfilmekben jönnek elő. Ilyen ez a a lipityanka is, jé, ezt még anyámtól is hallottam valaha, s jöttek utána az emlékeimben a többiek is szépen: a kacabajka, a laftika, a kaszni, a kredenc, a dunyka, az ibrik, a sublót, a jégverem, a klumpetó, satöbbi. Meg a kacat, limlom, hacuka. Az egyik kedvencem meg az ángyi, ángyika, aki, ugye, valamelyik férfirokon felesége. Gyerekként hallottam utoljára, kiment a divatból ez is. Olyik régi szó ugyan más nyelvből keveredett ide, mégsem törött belé a szegény halandó nyelve, amíg megszokta, megtanulta.
Ez a lipityanka is igen megtetszett, hiába tudtam, hogy tudom, mégis keresgéltem rendesen a neten, hogy mi is ez a különlegesség, de sokféléje jött ki, például, hogy otthoni köntös, könnyű női kabátka, de nem ám utcára való, szóval olyan hacuka, gondoltam végül nevetve, olyan otthoni kacabajka.
Ezekről gondolkodtam, élveztem a régi, gusztosos szavak fejtörőit, aztán másfele csapdosott a fantáziám, mert ellepett a sok kacifántos boltfelirat, egy bácsika meg pont előttem kérdezte a mobilozó srácot, hol van, kérem, olyan, ahol az unokámnak vehetek valami cédét vagy mit. Ott, ni, így a fiú, ki van írva, hogy muziksopp.
Ekkor jutott eszembe a Móricz-regényből (Rózsa Sándor a lovát ugratja) a tápai kovács, aki jól megjárta a Jézussal, amikor még ez utóbbi le-lenézett a földre. Ment volna a szamarát patkoltatni a kovácshoz, s szemet szúrt neki a műhely falán a cégér, hogy „mestörök mestöre”, no, erre mondja a kovácsnak, hogy ő biza egyedül patkolná meg a szamarát. Úgy is tett, levágta ízibe a szamár lábát, megpatkolta, ráköpött, visszaragasztotta. Nosza, a kovács is így tett, mert „münk eztet így szoktuk utóbbi üdőbe”, mondta a bámészkodó népnek, levágta a ló lábát, megpatkolta, ráköpött, de az bizony nem ragadt vissza, kiabál ám Jézus után, az megfordult, ráköpött a ló lábára, visszaragasztotta, de mondta is a kovácsnak ízibe: vegye csak le kend a felírást, hogy mestörök mestöre, írja csak ki szépen, hogy kovácsmestör.
Valami ilyesmit szólnék én is a boltosoknak, mert én már bizony nem bosszankodom, nem dühöngök, ha nincs kiírva valami magyarul, hiszen mostanság már szlovákul sincs, csak valami kacifántos, idegenszó-összetételek virítanak a boltokon, néha ki se lehet betűzni. Akkor valami kramancot, kacabajkát vagy ilyesmit fognak árusítani benne, gondolom, nincs már errefele egy rendes tejcsarnok, egyszerű suszter vagy kenyeres? Az meg, hogy closed-open, már fel sem tűnik, mintha semmi nem lenne nyitva, nem lenne csukva, szóval írja csak ki kend, hogy kovácsmestör, jut eszembe megint a Móricz-féle mulatságos történet.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 17-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.