A hogyvagyokra senki nem vár őszinte választ, nem is ad senki őszintét, hiszen legtöbbször üresen kong a mondat. Laposak és alig követhetőek a rokoni kapcsolatok. Inkább csak baráti kört, baráti családokat emlegetnek sokan. A régi jó rokonlátogatás nem szokás ma már, ahogy a farsangi fánk vagy a szinte kötelező disznótoros küldözgetése is elfelejtődött. Pedig, pedig...
Sűrű, piszkos köd a tájon, nem ám bokáig érő hó a télen. Csavargok azért egy kicsit, egy öreg bácsika előttem baktat, s a fejemben az elrejtett diafilm előhozza kicsi gyerekkorom bácsikáját, a nagyon szeretett Lajos bácsit, aki már rég a temetőben pihen, de bennem él, amíg én élek. Azt gondolom, mindenkinek vannak ilyen Lajos bácsijai, Zsófijai (az enyémről már egyszer írtam is), akikre megkülönböztetett szeretettel gondol, mert valahogy csak alakították az ember jellemét, farigcsálták akaratlanul is a másikhoz való viszonyát.
Ez a gyerekkori Lajos bácsi valami hulladékbegyújtőben vagy más gyűjtőhelyen dolgozott, mert mindig kaptunk tőle gyűrűt, karkötőt, képeslapot, valami csiribiri huncutságot. Volt az előszobájukban egy ruhafogas egy fiókocskával, s alig vártam, hogy mondja, mert mindig mondta, hogy húzzam csak ki, biztosan van ott valami nekem. Egyszer A néhai bárány c. kissé megviselt Mikszáth-kötetet is ott találta, a begyűjtőben, ajándékba adta nekem, máig híven őrzöm. Hatalmas cseresznyefájára, körtefájára jártunk egész nyáron, ribizlibokrai is voltak, csak bekiáltottunk, hogy csókolom, s máris miénk volt a kert. Mendikálni jártunk hozzájuk, mert akkor már volt egy aranyos kis felesége is, mindketten megérettek a házasságra, s még a lakodalmukra is nagyon emlékszem, a hatalmas sátorra az udvar közepén, a pálinkás mulatozásra, a menyasszony ruhája meg teljesen elbűvölt, pedig olyan egyszerű volt, mégis olyan tündérilonás.
Egy régi szilveszterkor náluk aludtunk, reggel jöttek értünk bálozó szüleink. Soha addig még nem aludtunk máshol, de ez olyan kedves, izgalmas, tündéri volt, ahogy az új év reggelén a nagy dunyha alatt megvirradtunk. Egyszer meg, nem tudom már, hogy a Hamletet vagy más kötelezőt kellett megnézni házi feladatként a tévében, a mi tévénkkel valami gond volt, de az is lehet, hogy akkor még nem is volt tévénk, hát csakis hozzájuk, a Lajos bácsiékhoz mentünk el este, pedig ők a falu egyik végén, mi meg pont a másikon laktunk. Félig kész házukban szinte otthon voltunk, még akkor is, amikor lassan megszülettek a gyermekeik. Érdekes, ő soha nem járt hozzánk még a nagy névestékre sem, a kocsmát tán nem is tudta, merre van, de mi sokszor játszottunk a háziállatokkal teli udvarán.
Meseszerűen szépséges emlékeim vannak róla, a fehér arcú Lajos bácsiról, aki olyan békés, halk szavú, kevés szavú ember volt. Mégis olyan mély nyomot hagyott bennem, mint egy-egy Grimm-mese hőse. Kicsi gyerekkorom élő mesehőse volt ő. Nem volt még öreg, amikor megbetegedett, a gyerekei még alig cseperedtek, a felesége, a másik kedves mesehős egyedül maradt. Mosolygósan, szelíden adta a cseresznyét, kivette a kenyerünket a szembeni pékségből, adta disznótoros kóstolóért a pénzecskét, beszélgetett, mint egy manócska. Annyira egybepasszoltak ők ketten. Olyan meglopottak, elhagyottak, szomorúak lettek gyerekkorom évei, hiába bicikliztem annyiszor a félkész házuk verandájáig, hogy csókolom, szedhetek-e cseresznyét...
Nem tudom, a maiaknak van-e, lesz-e ilyen bácsika-nénike-emlékük egy-egy különlegesen szerethető rokonról vagy nem rokonról. Mert milyen jó is rossz napokon vigasztalódni velük.
Semmicske kis emlékeknek tűnnek ezek, s még az is lehet, hogy nem is annyira pontosak, mégis olyan szívmelengetőek ebben a mesterséges, elidegenedett, zord világban, ahol senki nem felel igazán a másik hogyvagyára, mert a kérdező sem vár igazán választ. Csak reménykedem, hogy egyszer majd...
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.