Hegyi Zsuzsa: A fényképalbum, a néni meg a pad

Hajnali heves zápor után indultam friss levegőt szippantani, időnként egy varjú károgott a nedves lombok között, néha a fakopáncs felelgetett neki, belecserregett a szarka, fent meg egy nagy fehér labdaként gurult utánam a kora reggeli hold. Olyan szépséges volt minden, de igen hamar eltűnt a jókedvem.

Egy régimódi, családi fényképalbum hevert a kukák mellett, kipotyogtak belőle a főleg fekete-fehér fotók, szétterítve hevertek az esőverte, sáros földön. Meghalhatott valakinek valakije, mert több más személyes holmit is kidobott az örökös, de lehet, hogy egy idegen, aki megvette az üresen maradt lakást. Zsákokban ruhák, cipők, ágyneműk, bútorok, ridikülök, egyebek garmadája. Nem kell senkinek, nem foglalkoznak már a rokonok közötti elajándékozással, nem viszik el karitatív gyűjtőhelyekre, nem, majd a guberálók áttúrják, szétdobálják, ott hagyják halmokban a földön a sok holmit. Lassan már meg sem botránkozunk ezen, megszoktuk érzelemszegény világunkban a hasonlókat. Hol van már a sóhaj: ez a mama csészéje volt, ez a nagyapa öreg szemüvege, az apám kedvenc könyve, az anyám féltve őrzött étkészlete, megőrzöm hát én is, elteszem emlékbe. Persze nem általánosítok, vannak még bőven kivételek, de a „kinek kell már a sok régi, ócska cucc” című, lesajnáló megjegyzés dívik elégszer. Nem is akadok fenn rajta, de ez a fényképalbum… ez fájt. Hiszen én ezt a nénit látásból ismertem, meg-megálltunk beszélgetni, elmondta néha aját-baját, vagy beszélt a gyerekeiről. Olyan kedves volt mindig, s most itt hever a szemétben, egy-egy fekete-fehér fotón még fiatalon, majd a férjével, a karácsonyfa alatt a gyerkőcökkel, szülinapot ünnepelve, most meg meztelencsigák mászkálnak rajta, hajnali munkába menők tapossák a családi emlékeket. Istenem! Hát csak ennyi jár neki? Összeszedtem, visszaraktam az albumba a sok-sok képet, letettem az utcai padra, hátha nem hordja el a szél.

***

Nemrég költözött a közelbe, többször láttam szatyrokkal, hát köszönni kezdtem neki, mindig ápolt, mosolygós, kedves volt, hamarosan leálltunk beszélgetni. Egyszer kora reggel jött szembe, fürgén lépegetett, ahogy mindig szokott, honnan-honnan, kérdeztem, hát, itt voltam a sportpályán, a tornaszereknél, amíg még nincs olyan meleg, tudja, gyakran megyek, próbálgatom egyiket-másikat, olyan jó a derekamnak, ha megnyújtóztatom, mert van ám bajom elég, s fizetni se kell a használatért. Ma meg odajött egy, a közelben tréningező fiatalember, s megmutatta, hogyan kell szakszerűen végezni a gyakorlatokat. S most igazán nem fáj semmim, mondja, pedig már nyolcvannégy vagyok. Szájtátva hallgattam őt, ámultam a szép arcú, szép termetű nénikén, aki még a gondjait is humorosan, mosolyogva beszéli el, soha nem morcos, aki még húsz évet is nyugodtan letagadhatna a korából, s arra gondoltam, megérik-e majd bennem is a vágy, hogy kora reggel kimenjek a pályára a sporteszközökön edzeni. Vidáman. Gátlások nélkül. Hogy ne fájjon a derekam.

***

Ha naptárra se néznék, tudnám, hogy megint iskolaidő van. Pár nappal előtte újra benépesült a pad, a nyáron elhagyatott. Mert főleg ők, iskolatáskás lányok, fiúk ülnek rajta, állnak előtte, mögötte, a karfáról lógatják le a lábukat,  ez a gyülekező minden reggel, minden áldott reggel iskolába menet, s most, amíg még nincs is tanítás, itt beszélik meg a nyarat, divatos ruhákban, okostelefonokkal, kólát, csipszet, energiaitalt vesznek a kisboltban, köpködik a szotyolát, cigiznek, káromkodnak, vihorásznak, szemetelnek. De érdekes dolog, nincsenek (vagy csak alig vannak) csikkek eldobálva, a legtöbbjük elektromosat szív, abból eregeti a füstöt, már csak a csokipapír, a pizzamaradék, a használt papírzsebkendő marad utánuk, de az mindig marad vastagon. Pedig csak egy lépés a szemeteskuka. Hát, valami még nagyon nem érett meg bennünk, az biztos, csak tocsogunk a magunk sarában, butaságában, gyakran gondolom ezt. Persze nagy tisztelet a kivételeknek.