Ha már tudjuk, mit együnk, onnantól könnyű. Kitalálni a nehéz. Május végétől olyan július közepéig ez is könnyebb. Ilyenkor a szombati ebéd kitalálja magát nekünk. Tojásos nokedli salátával... annyi zeneiséget hordoz ez az ételnév, hogy saját rímképletként is funkcionál, ha megengedjük neki. Ti-tá-tá, ti-tá-tá ti-tá-tá-tá.
Hétköznap általában várja az ember az ünnepet, a hétvégét, de kétélű fegyver ez: némelyek a hétvégén vagy a fárasztó ünnepnapon végig csak a megbízható ritmusú, dolgos hétköznapokat várják. Valami ilyesmit érez, aki egy márványos kalácstésztából szelt Weelington-bélszín nyiszálása közben arra gondol: de jólesne egy kis tojásos nokedli! Mennyivel egyszerűbb lenne azzal az élet!
Ez nem valami gasztronómiai pótmegoldásokra támaszkodó nosztalgiareflex, hanem maga a magas élet, amely csakis az itt és most teljes átélésében történhet. Írhatnánk ilyeneket: tud valamit a tojásos nokedli... valami olyasmit, amit csak a nyári szünetben kaptunk, mikor a konyhában már reggel is olyan meleg volt, mint a déli verandán. Ilyenkor jön szóba a tojásos nokedli meg a saláta – külön, de mégis egymástól elválaszthatatlanul. Mert nem létezik tojásos nokedli saláta nélkül. Vagy ha létezik is, akkor nem érdemes róla beszélni.
Nem kell semmi különöset csinálni, csak ott kell lenni. Csak ott kell lenni, és érezni, mikor jó a tészta, és mikor lehet levenni a lángról, hogy a tojás ne süljön túl, hanem maradjon rezgős. A jó nokedli megérzi, ha kapkodnak vele. Ha a szakács szereti, a nokedli is szerethető lesz. Klisék halomban, de hát aki az élet titkait kutatja, rájöhet hamar, hogy az egészet klisék működtetik.
Néha csak úgy hívom: sárga lábú apró nokedli. Ez megnyugtat, még ha nem is voltam előtte ideges végképp. Nagyobb izgalmakat kelt a salátatéma… én már az elejétől, úgy értem, tizenévesen a salátás szerepébe szorultam valahogy. Azt hittem, ez csak olyan, mint a segédmérnök – a mérnök tudása és tapasztalata okán dönt, a segéd meg ott van vele, hogy legyen kit a boltba küldeni, ha elfogyott valami. Sültek a vastag húsok a parázson, nekem pedig feltűnt, hogy más ízű a paprika meg a paradicsom is, ha más alakban aprítom. Így aztán néha többet kérdeztek evés közben a salátáról, mint a húsról.
Fantasztikus élmény, ahogy a tojásos nokedli mellé fogyasztott friss salátalevelek ropognak az ember foga alatt. Én viszont – és ezt sokan némi borzongással hallgatják – a forró salátalevet szeretem. Igen, melegre forrósított, ecetes-cukros lével, amitől a salátalevelek megfonnyadnak, sárgára-barnára összeesnek, s az említett friss zöld ropogás helyét valami egészen más, puha, selymes állag veszi át. Döglött salátával szeretem a tojásos nokedlit, a salátadöglesztés folyamata pedig olyasmi, amit nem szoktam másra bízni. Zománcos tál kell hozzá, és fejes saláta, a nagy zöld levelek és a belső, sárgás-roppanós példányok szintén. Kémiájáról annyit, hogy plusz ízeket is kap a cukros-ecetes lé, miután a salátát belefonnyasztjuk – édeskés salátaízt, a transzcendencia pecsétjét. Üzenete lesz így, mint régen a mintás fedővel letakart, Fiľakovo-sparhelten főtt leveseknek.
Vannak, akik pirított szalonnát is tesznek rá, sőt újabban parmezánforgáccsal szórják. Nem vádolom őket, csinálják. A jó tojásos nokedli azonban önmagában tökéletes. Mert nem akar több lenni annál, ami: tojás, liszt, víz, só, néhány levél saláta – és kész. Nyári ebéd, amitől nem nehezül el az ember, de elégedett lesz.
Evés közben pedig meg lehet állapítani, hogy megint minden másképp van, mint régen. Miközben tulajdonképp teljesen ugyanúgy.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.