Fodros kocka: Mitől jó, amit eszünk?

Tavaly meglepő választ kaptam egy Kaliforniából származó illetőtől, aki néhány éve nálunk él (mármint a városban nálunk, nem otthon). Arról kérdeztem, hogy ízlik neki a szlovákiai kaja, vagy mondjuk úgy, hogy közép-európai. Pörköltek, sült húsok, tészták, egyebek. Azt mondja, ilyeneket nem eszik, mert az itteni kaja szerinte túl nehéz. Néha kimegy valamilyen olasz vagy indiai étterembe, egyébként meg otthon főz. „Szlovákiában nagyon rossz a kaja ahhoz képest, hogy milyen drága” – állítja ez az illető, és hozzá is teszi gyorsan, hogy nemcsak a kész ételekre gondol, hanem a boltok kínálatára, az alapanyagokra is.

Ha tehát elhisszük, amit ez az illető mondott, akkor úgy állunk, hogy nem eszünk jót, de legalább sokat fizetünk érte. Megszoktuk az elmúlt évtizedek során azt is, hogy a hazai mindenből drágább. Mert az jobb, mert hazai. Sokszor jobb is, mint a nem hazai, sokan pedig nem hasonlítják össze, ugyanis egyszerűen csak nem veszik meg a drágábbat, vagyis a hazait. Illetve csak fizetés hetében vagy podpora után. 

Tizenöt éve például én még azt hittem, hogy majd a hazai sajtok egyre olcsóbbak lesznek, mert előre megyünk, nem hátra. Fillérekért lehet majd parenyicát meg friss birkasajtot venni, hiszen Szlovákiában a juhtenyésztésnek hagyományai vannak, nyilván az állam is támogatja ezt a fajta tevékenységet, az emberek pedig imádják a hagyományos hazai sajtokat, tehát van kereslet is, birka is, támogatás is, de valahogy még mindig nincs korbácsból a kerítés. Na majd tizenöt év múlva. Itt van az mindjárt.

India nem tartozik a világ legtisztább országai közé, de a hindu étkezésnek van egy erős szabálya: maradékot nem eszünk. Annyit főznek, hogy mindenkinek jusson, a maradékot károsnak tartják, az ételt szerintük frissen kell fogyasztani, mert órákkal később már bomlásnak indul. Persze az ő éghajlati viszonyaiknál nem is bölcs dolog hagyogatni a maradékot, de azért nálunk vannak fogások, amelyekről köztudott, hogy a főzés napján nem is érdemes hozzájuk nyúlni, mert másnap finomabbak. A maradék tartósításának legegyszerűbb módja, hogy hűtőszekrénybe tesszük. Ami pedig így sem áll el, vagy kereskedelmi forgalomba kerül, azt tartósítjuk kémiai anyagokkal, feldolgozással. 

Ha igaz, hogy az vagyok, amit megeszek, akkor, ha két napig maradékot ettem, két napig maradék vagyok. Pénteken mirelit vadast ettem, pénteken kálium-szorbát vagyok. Meghívhatlak egy etil-4-hidroxibenzoátra? 

Szóval mi az a jó minőségű étel? Ami otthon készül, ellenőrzött származású alapanyagokból? Az otthoni főzés amúgy jó dolog, egyik csapdája pedig az, hogy ha marad egy kevéske, amit az ember sajnál kidobni, vagy maradékká lefokozni, nosza, van még hely a gyomromban, megeszi ő. Ezzel pedig kiüti magát. Mert a mennyiség is lehet méreg, nem csak a minőség (hiánya).

Bemegyek a boltba, a drágábbik élelmiszerboltba, amely bevallottan azért drágább, mert több hazait árusít. Persze azért csak megkeresi az ember szeme ott is az olcsót, ott van például egy tasakos udon tészta (a mellékelt képen is ilyen látható a kis kék csíkos tálkában). Műanyag tasakban vár az udon a polcon a vásárlójára, félig megfőtt állapotban, valamiféle lében, eláll a sima polcon, nem kell neki hűtő. Rá van írva, hogy friss és házi. Persze mitől lenne az? Nézzük az összetételt. Búzaliszt, víz, só, modifikált tápiókakeményítő. Bámulatos teljesítmény, hiszen még az „ami öt összetevőnél többet tartalmaz, az már nemigen egészséges, úgyhogy kerüljük” kritériumának is megfelel. Egyébként 2025. október 10-ig őrzi a szavatosságát, származási hely: Dél-Korea. Szóval sem nem friss, sem nem házi. Majd attól lesz friss, ha frissen megfőzöm. És ha mindezt egy házban teszem, nyilván házivá is válik attól. Nem biztos, hogy mindjárt elsőre, de majd gyakoroljuk.