Hűséges olvasónk, G. G. korábban már megírta nekünk, hogyan élte meg kedvenc étterme bezárását. Mostani levelében arról számol be, milyen az élet, ha az embert a körülmények nem engedik Konténerből enni.
Kedves Vasárnap!
Több mint négy hónapja költöztem Budapestre – pontosabban Budára, a II. kerületbe. Nem ez a város volt a majdnem másfél évig tartó tervezés célpontja, de ahogy Robert Burns skót költő is megírta: „Egerek és emberek jól kifőzött tervei biz` halomra dőlhetnek.” A „kifőzöttről” pedig eszembe jut, hogy kulináris igényeimet természetesen magammal hoztam.
Egyelőre csak néhány biztos támpontot sikerült találnom – az „új nagy kedvenc”, az a hely, ahol mindennap tudnék ebédelni, még várat magára. A felfedezőtúra tehát nem ért véget, de addig is számíthatok néhány megbízható, közeli helyre. Például arra a nápolyi stílusú pizzériára, ahol már elég csak „a szokásost” kérnem, mert a csípős szalámis pizzájuk sosem okoz csalódást. Nápolyiságukhoz hozzáad a hatalmas Maradona-fénykép és a falon sorakozó szentképek – de ha ez nem lenne elég, a konyhát és a pizza minőségét dicsérő oklevelek talán meggyőzőbbek.
Az olaszokkal szemben egy görög bisztró működik, amely többek között bőséges bifteki tálat kínál. Bár kisebbnek tűnik, mint egy pizza, ugyanannyira laktató. A beltér kék-fehér színkombinációja mediterrán nyugalmat és hűvöst áraszt – ami nyáron különösen vonzó. Persze elég csak egy sarokkal arrébb sétálnom a vár felé, és máris egy másik világrész konyháját kóstolhatom: a tisztelt vendég itt a Hawaiiról származó poke tálak közül válogathat, miközben a falról Tom Selleck mint Magnum vigyorog rá. Ne aggódjunk, a másik falon ott van Higgins is a két kutyájával. Bár ez mind mókás, bevallom, a pokét Pozsonyban – konkrétan a Májkova utcán – jobban csinálják.
A közelben található egy puccos étterem is, ami inkább üzleti megbeszélésekre alkalmas. Kívülről kellemes városi borozónak tűnik, de belépve azonnal megérezni a túlzott fegyelmet. A bútorzat és dekoráció modern, de steril. A személyzet kedves, de túlságosan profi. Enyhén szólva feszélyezve éreztem magam, ahogy leültem – és a helyzeten nem segített, amikor kihozták a levesemet. Merthogy itt, kérem szépen, a leves nem csak úgy érkezik egy tányérban. A tányérban csupán a szilárd részecskék – például pirított szalonnadarabkák vagy burgonyagombócok zöldségekkel – kaptak helyet, majd a pincér a levest egy kis szószos tálból önti a tányérba a szemünk láttára. Ki is nevetném ezt a sok hűhót, ha nem lennének az ízek ennyire zseniálisak. Mégis, a légkör miatt félek visszamenni.
Szerencsére megtaláltam a fent említett hely ellentétét is: egy fantasztikus kifőzdét, ami a már nem létező pozsonyi „U Orbána” talponállóra emlékeztet. Egy kis helyiség, ahol az apró pult mögött három néni megállás nélkül osztja a házias ételeket. Megfér egymás mellett a kőműves, az irodai dolgozó, a turista és a kisnyugdíjas – ez pedig egyfajta plusz fűszer, amitől még jobban ízlik a főztjük.
Kiváltságos helyzetben vagyok, beismerem. Mégis, néha visszagondolok Károlyfalura, a Konténerre. Vajon mi van most a helyén? Ehető? Jó ott lennem, ahol most vagyok – de lehetne itt is egy konténer. Ez teljesen emberi, nem? Szeretnénk, ha a dolgok változnának, de közben maradnának is olyannak, amilyenek voltak.
Maradok tisztelettel: G. G.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.