Fodros kocka: Madártej, ebédre

Nem vasárnap, hanem inkább hétköznap, hisz vasárnap tele minden étterem, nincs idő a legszükségesebb dolgokra sem, hogy várhatná el a vendég olyankor, hogy beszélgessenek vele. Menjetek ketten, javasolta Tivadar, és fejcsóválással nyugtázta, hogy a telefonján található időjárás-előrejelző alkalmazásnak ma sem sikerült eltalálnia, mikor kezdődik az eső. Pál nem szerette a dilemmákat, hát fogta a feleségét, és elindultak. Az étterem kicsi volt, főleg mivel a teraszt az eső miatt nem lehetett használni. Különben meg egy megosztó fűszernövény nevét viselte. Ez már egy jó kezdet, hümmögött a bajsza alatt Pál, hiszen ha az egység neve nem akar mindenáron csalogatni, akkor ott valószínűleg felvállalnak olyasmit is, amit máshol nem.

Kevesen voltak, a rádió viszont hangosan szólt. Pálné hagymalekváros császárhúst rendelt sült kápia paprikával, Pál pedig fűszeres báránykoftát tejfölös salátával. Van-e esetleg kérdés – közeledett a pincér, Pál pedig feltárta a dilemmáját. Meg tudná-e nekem mondani, kérem, hogy ha a levesek közül kirendelem a fehérboros korhely harcsahalászlét gyufatésztával, akkor másikfélére még el tudom-e fogyasztani a báránykoftát salátástul, köretestül. Hát ehhez gyerekkori barátoknak kellene lennünk az úrral, hogy én ezt meg tudjam mondani, szabadkozott a pincér, hozzátéve, hogy nem tudja, Pál mennyit szokott enni. Sokat – mondta Pálné, majd utat engedtek a halászlének. Pálné levest nem kért, a desszertek közül viszont a madártejet választotta, mondván, esős időben azzal melléfogni lehetetlen. Jó lesz a sok csípős-fűszeres húsra egy kis vanília, persze hogy jó.

Pál harcsája korrektnek bizonyult, nem volt túlpaprikázva, és még csiliolaj is jutott rá bőségesen. Gyufatésztával ugyan nem találkozott, a mellékelt kenyérszeleteket viszont megköszönte, ahogy azt is, hogy a pincér időközben lehalkította a rádiót. A jó pincérnek nem esik nehezére, hogy kitalálja a vendég gondolatait, mondta a harcsát kevergetve Pál. A harcsa nem válaszolt, Pálné még annyit sem, a szomszéd asztaltól átszűrődő beszélgetésből viszont megtudták, hogy a huszon-, a harmincas vagy a negyvenes éveiket élőknek fogalmuk sem lehet a hetven feletti kor előnyeiről, szépségeiről. El sem lehet nekik magyarázni, de nem is érdekli őket – jegyezte meg a kockás zakós hölgy, aki kacsát rendelt. A legtöbben ezt a kacsát kérik, mosolygott álszerényen a pincér, majd elmondta, hogy az éttermet az anyukájával ketten viszik: az étlapot ő állítja össze, az anyuka megfőzi, a felszolgálás pedig szintén a fiú feladata. Miközben a harcsa elfogyott, a pincér már a hamarosan aktuálissá váló őszi-téli étlapról áradozott: mennyi alapanyaggal tudunk ilyenkor dolgozni, jön a gesztenye, a sütőtök, a hüvelyesek… mert ugye a legrosszabb a tavasz eleje, hát az olyan, mintha egy pohár vizet kellene variálni, bizony.

Dicséretes szokás, ha a pincér megkérdezi, rendben van-e az étel, ilyenkor Pál kiemel valamit, és megdicséri, mint ebben az esetben a saláta közt felbukkanó porcsint. Ön a második, aki idén felismerte, közli a pincér, és elmondja, hogy bár nálunk a porcsin kerti gyomnövény, a franciák kovászolják, mint mi az uborkát.

Külalakját tekintve a madártej úgy nézett ki, mintha egy óriáspöfeteget ejtettek volna az alján vaníliás krémet rejtő tálacskába. Meg is jegyezte Pálné, hogy erre most nem nagyon illik a madártej angol neve, az ugyanis úszó, sodródó szigetet jelent (floating island). Vagyis hát úszna, csak nincs neki hová. Mi meg nem hoztunk esernyőt, úgyhogy meg fogunk ázni. Persze vannak azok az ebédek, amelyek után az ilyesmi nem minősül problémának.