Megesik, hogy hűséges olvasóink közül néhányan úgy döntenek, életük egy-egy nehezebb szakaszában megosztják gondjaikat a Vasárnappal. Így tett Gergely is, akiről eddig csak azt tudtuk, hogy kedveli az angolszász kultúrát, a kézműves whiskyt és a bolti tarhonyát.
„Kedves Vasárnap!
Egy hosszadalmas költözési folyamat áldozatává és élvezőjévé tettem önmagamat, és ez a kaland két kihívás elé állított. Melyik dobozból mit csomagoljak ki az átmeneti lakhelyemen, illetve mit fogok enni. A főzéshez túl praktikus a hozzáállásom: ha több mint három hozzávaló kell, és tovább tart, mint 10 perc, akkor nem érdekel.
Ezért is tartottam nagy szerencsének, hogy költözésem harmadnapján – amikor is elhagytam Pozsony központját, hogy ideiglenesen Károlyfaluban vesztegeljek – felfedeztem egy kis helyi éttermet, melyet eddig csak látásból ismertem. Az óceánkonténerekből összerakott kis resti egy eklektikus bútorzatú szűk belsőt rejtett. Mivel ez még csak a nyár kezdete volt, felsétáltam a meredek lépcsőn az emeletre, ahonnan kilátás nyílt a pozsonyi »riviérára«: többsávos út, benzinkút, a Družba diákszálló és az 1996-ban felrobbantott Róbert Remiáš emlékét őrző útszéli kereszt.
Az étel minősége és a kedves kiszolgálás meggyőzött, hogy erre a helyre érdemes járni. Az English breakfastjüknek (lásd a mellékelt képet) talán csak Nagy-Britanniában volt párja. Egy hosszú kirándulás után, meleg ételre vágyva a japán ramenjük mennyeinek hatott.
Hamar törzsvendég lettem, és ezt a személyzet is észrevette. Amint beléptem, öntötték a tonikot, amint leültem a szokásos helyemre, jött a leves, és az esetek nagy részében azt is eltalálták, hogy melyik főételt akarom aznap rendelni. Mindezt rendkívül jutányos áron. Remélem, édesanyám megbocsát ezért a kijelentésért, de életem legjobb paradicsomlevesét abban a konténerben ettem. Öröm volt nekik borravalót hagyni. Ezt nemcsak én gondoltam így, hanem a többi vendég is, akik között simán megfért egymás mellett a nyugdíjas házaspár, a hétvégén arra bicajozó baráti társaság, az olcsó kávéra vadászó egyetemistacsoport, a közelben dolgozó irodai munkások, az eltévedt ázsiai turisták, illetve a magamfajta álláskeresők.
Így ment ez hónapokig, míg tervezgettem a bizonytalan jövőt, ami elkezdett mindenféle váratlan alakot ölteni…, majd a Konténer hirtelen bezárt. Feltűnt, hogy elfogyott a tonik, és már nem rendeltek, és a pincérnő szomorú hangnemét sem regisztráltam először, mikor kihozta a levesemet. Majd felfogtam, hogy ma van az utolsó napja az egész személyzetnek. A magyarázat csak annyi volt, hogy a tulajdonos eladta az éttermet, mindenkit kidobott, az új tulaj pedig még gondolkodik, hogy mihez is kezdjen ezzel a hellyel. Vigaszul aznap bármit választhattam a menüről. Ha még van hozzá nyersanyaguk, akkor elkészítik. Így lett az utolsó főételem a Konténerben rántott sajt hasábburgonyával.
Az élet tengerén a Konténer stabil pont volt. Horgony, amely megtartott, amikor szükség volt egy biztos pontra. Horgony, amelyet felhúztak helyettem, további útjára engedve a Konténert és engem is.
Üdvözlettel: G. Gergely”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.