Bizonyos kor felett az ember már nem kér borsólevest. Vagy ha kér, akkor az nem lesz olyan. Akkor már nem a zöldes ízért, nem a leves meg benne az új répa szelíd édességéért kérjük, hanem nosztalgiából. Bűnbe esett nosztalgiából, ha úgy tetszik. Hisz a nosztalgia bűn, önsorsrontás. Mert a borsóleves – akárcsak az utcát portalanító nyári zápor vagy a szombati köménymagleves – nem étel, hanem emlék. És az emlék nem mindig finom.
Volt egy szabály. Borsólevest csak akkor főzött, ha a borsót mi magunk fejtettük ki. Nem azért, mert ilyesmi húzásokkal nevelt volna bennünket, hanem mert szerette a csendes tevékenységeket, melyek közben lehet hallgatni. Nem rádiót, nem egymást. Valami mást, ami akkor ott volt, most meg már nincs sehol. Ennek a valaminek nem tudom a nevét, úgyhogy rámondom: ez volt a borsóleves.
Azóta persze sok borsólevest ettem. Volt, ami hideg volt, volt, ami konzervből készült. Volt, amit étteremben adtak, tejszínnel és mentával, és volt, amit magam főztem dühből, mert már nem élt senki, aki nekem azt a régi fajtát megfőzhette volna. A borsó mindig borsó volt – de a leves? Az már nem.
A legutóbbi emlékezetes levesélményem valami étteremhez kötődik, ahol mentaízű habot is adtak a leves tetejére. A pincér úgy mondta ki: „Francia zöldborsókrémleves ropogós pancettával”. De én csak ültem a tányér fölött, mint egy férfikorba szakadt gyerek, és arra gondoltam, milyen jó, hogy vannak emberek, akik azzal keresik a pénzüket, hogy ilyen ropogósakat mondhatnak. Meg hogy mikor lett a borsólevesből dizájnétel. Dizájnbeton, dizájnborsó.
Egyszer egy nő azt mondta nekem, hogy a borsólevest szívből utálja. Aztán kiderült, hogy gyerekkorában mindig akkor főztek otthon borsólevest, ha valami rossz történt. Temetés, összeveszés, válás. Nekem meg pont az ellenkezője. Az ünnepi fényű hétköznap, a nyugalmas szombatok, lassulós péntekek, a minden mindegy csütörtökök.
Egyszer nyáron valami tanyahelyen borsólevessel kínáltak, férfiak főzték. Ültek a padokon a tető alatt, kanalazták, és hívtak, egyek én is. Nem kérek, sietünk, mondtam, erre visszaszólt az egyik haragos gúnnyal: nem kérek, sietünk. Abból akkor ennem kellett volna, gyakran eszembe jut.
Aztán lettek nekem is szabályaim a borsóleves-készítéshez, amelyeket igyekeztem betartani. Hogy csakis disznózsíron kezdődhet, meg hogy kell bele a petrezselyemnek nemcsak a levele, de a gyökere is. A fehérrépa, amiről Bächer Iván azt írta, a Kárpát-medencén kívül nem eszik meg sehol. Erős állítás, de nem jártam utána. Nem kell mindennek utánajárni. Mindenesetre kidobom azért belőle mindig, mármint a fehérrépát. Karikákra nem vágom, mert megenni nem szoktam, de azért legyen ott. Hamarabb elhagyom a hagymát, mint ezt.
Ma már ritkán főzök borsólevest. Csak a baj van vele. Nem az elkészítésével, hanem azzal, amit aztán előhív. A sok mindent, amit meg kellett volna csinálni, de nem lesz megcsinálva már soha. Nem is esik jól, talán mert tudom, hogy nem is az a dolga, hogy jólessen. A borsólevesnek emlékeztetnie kell. Arra, hogy volt egyszer egy világ, ahol a leves nem mentával és habbal kezdődött, hanem egy marék borsóval, egy nyári délutánnal és sötétkék alapon fehér virágos kötényű asszonyokkal, aki azt mondták: „Most ne beszélj, csak fejtsd.”
És akkor az idő is kétszer meggondolta, van-e oka neki továbbmenni. Az volt a borsóleves. Az igazi.
Borsólevest csak akkor főzött, ha a borsót mi magunk fejtettük ki. Nem azért, mert ilyesmi húzásokkal nevelt volna bennünket, hanem mert szerette a csendes tevékenységeket, melyek közben lehet hallgatni. Nem rádiót, nem egymást.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.