Fodros kocka: A só tanítása

Kivétel az uborka, amely ugyan szintén lehet nagyon finom sótlanul, de azért sóval az igazi. Törökországi városok utcáin a perec-, pirítottmandula-, eper-, gránátalmalé- vagy épp papírzsebkendő-árusok mellett gyakran látni uborkaárusokat is. Megpakolja kígyóuborkával a kocsiját az árus, visz magával zöldséghámozót meg egy flakon sót. Az emberek pedig aprópénzért vesznek a nagy melegben egy sózott uborkát, séta közben megeszik, táplálék s folyadékpótlás egyben, mindenki jól járt.

Régebben, ha sózni akartunk, feltettük a kérdést: hol a só? Volt a só, az asztali jódozott, és nemigen gondolkodtunk, mi lenne, ha kézzel szedett tengeri sóval sóznánk. Nagyobbacska élelmiszerboltokban, áruházláncokban ma már nem egyféle sót kaphatunk, és nem is háromfélét. Van tehát választék, ez jó. Olcsóbbik tengeri só, drágábbik tengeri só. Sópehely. Kóser só. Durva szemű kóser só. Füstölt só. Maldon só Angliából. Fekete lávasó, rózsaszín himalájai só, származási helye: Pakisztán. Parajdi só a székely Sóvidékről, tordai bányasó, szintén Erdélyből. Sóvirágokat is vásárolhatunk, ha turbósított sóélményre vágyunk (a Fleur de Sel feliratot keressük a csomagoláson). 

Régebben a sónak a mainál sokkal nagyobb volt a tartósító szerepe. Amit besóztak, azt lehetett tárolni, szállítani lehetett, és máshol értékesíteni. Az embereknek ott, ahol éltek, be kellett szerezniük valahonnan a sót, ha pedig nem volt helyben lelőhely, venni kellett, vagy cserélni. A sónak tehát mindig kiemelt értéke volt, erre nem is kell nagyobb bizonyíték, mint hogy a só kitermelése állami, királyi monopólium volt, például Magyarországon is. Sok helyen a régi sóbányák máig működnek, saját márkanevük van, egyesek híresebbek (mint az említett Maldon), mások kevésbé. Az utóbbi csoportba tartozik az Eperjeshez tartozó Sóváron előállított só is, amelyet a középkorban először bányásztak, aztán a sós vízből lepárlással nyertek. A szocializmus éveiben még kilencvenezer tonna só került ki innen évente, a gyár viszont az ezredforduló előtt becsődölt, az új osztrák tulajdonos pedig megszüntette. Mivel azonban a márkanevet is birtokolja, ráírhatja a címke elejére, hogy eperjesi só. A hátuljára azért odaírja azt is, hogy származás helye: Ausztria. 

Régebben olyan sót használtam, amilyen épp volt otthon, majd himalájai sót, végül áttértem a közép-európai bányasóra. Most a mindennapi sóhasználatról beszélek (sütés-főzés, zsíros kenyér), nem a különleges eljárásokra tartogatott, különleges sókról. Szóval bemegyek az áruházláncba, keresem a bányasómat. Kilós kiszerelésben kapni, de figyelek, mert tavalyelőtt még piros-fehér volt a csomagolása, tavaly már kék-fehér, idén pedig majd meglátjuk. Állok a sópolc előtt, nézem a keresett terméket, ott is van. Hanem az alatta levő polcon is ott van, picikét eltérő kék-fehér csomagolással, picikét olcsóbban. Melyiket vegyem? A drágább 315 forint, az olcsóbb kétszáz-valamennyi. A drágábbra rá van írva, hogy adalékmentes, az olcsóbbra nincs. Nézzük az apró betűs részt, sietni úgy sincs hová, legyen a mai nap fő prioritása a sóvásárlás. Régebben, a piros csomagolásos időkben még ráírták azt is, melyik bányából származik ez a só, most már inkább csak olyasmiről tájékoztat a csomagolás, hogy az alapanyag származási országa „EU Románia”, és hogy „A terméket Magyarországon csomagoljuk, így a vásárlásával hozzájárul a magyar munkahelyek fenntartásához.” A drágábbik összetétele étkezési só (kősó), az olcsóbbiké ugyanez, plusz csomósodást gátló anyag. 

Most már csak az érdekel, miért drágább az adalékmentes, mint az adalékos. „Azért tesznek bele adalékot, mert úgy könnyebb vele dolgozni. Ez ma már mindennel így van” – hangzik a megszólított szakértő válasza. Teljesen érthető. Magam is többször jártam már úgy, hogy szakembert hívtam, és megegyeztünk, hogy megcsinál valamit egy bizonyos összegért. De ha tudtam volna, milyen lesz a végeredmény, már az elején kifizettem volna neki sokkal többet is, csak hagyja úgy, ahogy van.