Vannak ugyebár a levesfüggők, közéjük tartozik e sorok írója is (személyesen nekem vallotta be). A függőségekkel pedig dolgozni kell, ezért a levesfüggők gyakran esznek levest. Mindennap igénylik, bizonyos napokon többször (néha fokozzák tovább, például a saláta levét is megisszák, néha kérnek hozzá jóváhagyást, máskor nem). Forró levesekkel melegítik magukat a téli hidegben, a nyári kánikulában pedig hűtik magukat – forró levessel, szintén.
Érdekes azért megfigyelni, milyen megkerülhetetlen erővel formálják a világot a levesfüggők az utóbbi évszázadok során. Napóleon korának legütőképesebb hadseregét építette fel, a hatékonyság egyik titka pedig a száraz tészta volt, amit a hadtáp magával vitt. Éhes katonák ritkán harcolnak hatékonyan és főleg szervezetten, de a száraz tészta áttörést hozott, hiszen könnyű szállítani, forró vízzel hamar elkészül, laktató, variálható, vagyis tulajdonképpen csodafegyver. Mondjuk a törökök már jóval korábban rájöttek ugyanerre, csak hát az általuk fejlesztett csodafegyvert tarhonyának hívjuk.
Százötven évvel Napóleon után, az 1950-es években pedig Japánban egy Momofuku Ando nevű, tajvani származású üzletember feltalálta az instant tésztát, a mai vifon elődjét. Pontosabban az instant rament, ami létezik ma is: műanyag dobozba készített, előre fűszerezett, húsos tészta – forró vízzel kell nyakon önteni, öt perc múlva ehető. A vifon már egy továbbfejlesztett változat, amely nem is akar ramennek látszani (vagyis sokkal egyszerűbb, úgyhogy sikeresen elterjedt az egész bolygón).
Belőlük fejlődtek ki a későbbi zacskós levesek, amelyeket a Knorr és egyéb cégek munkájának eredményeként mi is megkóstolhattunk a kilencvenes évektől. A tévéreklámban a nagyapa, aki az ebédnél még nem kért a zacskós levesből („nem szeretem, és az én koromban már nem változik az ember” – hárította el az unokák kínálását), éjszaka kilopózott a konyhába, és suttyomban főzött magának egy jó kis zacskós levest.
Mindenkinek megvolt a kedvenc zacskós levese, össze lehetett veszni, hogy most melyik fajtát főzzük, a kreatívabbja pedig kezdte kikísérletezni, hogy mit érdemes adni a zacskós leveshez, hogy még jobb legyen. Lehet bele karikázni például kolbászt, mint ahogy a vifonlevesekkel kapcsolatban is vissza-visszajárt egy kollégiumi recept, mely szerint paprikás Karička sajtot kell ráolvasztani a tetejére, hogy még finomabb legyen.
Tulajdonképp azonban itt már megérkeztünk a kőleves meséjéhez, hisz a logika ugyanaz: nyilván finom a kőből (zacskóból) főzött leves, de ha már van itthon egy kis kolbász, zöldség, fűszerek, egyebek, hát már csak nem rontjuk el ezekkel. Nem hát, adjuk hozzá, na, milyen jó lett!
De ha már levesezünk, és vannak kéznél alapanyagok, ráadásul konyítunk is a főzéshez picikét, minek nekünk a zacskós leves? Ha zöldséget dobunk a forró vízbe, és megízesítjük, akkor levest kaptunk, frisset, tartósítószerek és más adalékanyagok nélkül.
Persze aki nem szeret a konyhában piszmogni, vagy utazik, vagy egyszerűen csak szereti az instant leveseket és tésztákat, az megveszi továbbra is, hisz enni kell, kínálat van, az idő pedig egyre kevesebb. Néhány év múlva talán majd levesbe való köveket is árulnak, és amilyen ütemben fejlődik minden, talán jobbá is tehetik a leveseink ízét. Ilyeneket mondunk majd az asztalnál (ha megérjük):
- Kő leves?
- Kő hát!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.