Néhány hete, amikor egy moziteremnyi tinédzserrel megnéztem az Egy Minecraft filmet, bevallom, elkapott az irigység. Gyerekkoromban minden játékadaptációra beültem, ám nekem szinte soha nem adatott meg az a két dolog, ami ennek a generációnak: egy feldolgozás, ami komoly energiát fektet az alapanyagába, valamint a szégyenérzet teljes hiánya, hogy én erre kíváncsi vagyok.
A sorozat előző része ezen a linken olvasható.
Van valami érdekes, ahogy az ember fiatalon legitimálni próbálja kedvenc hobbiját. Mára ugyan a videójáték mainstream lett, gyerekkoromban viszont lépten-nyomon úgy éreztem, hogy védekeznem kell, amiért gamer vagyok. És mi menthetne ki ebből a helyzetből, ha nem egy tökéletes filmadaptáció, ami a széles közönséggel is megérteti, igenis van érték a hobbimban? Sajnos ez valahogy nem akart megvalósulni.
Az első jelző, ami a játékadaptációkról eszembe jut, az a „kínos”. Még most, egy olyan korban, amikor a játékok alapján készült sorozatok Emmy-díjakat nyernek, sem tudom levetkőzni két keserű évtized tapasztalatát, amikor ezek voltak a leggázabb mozgóképek valaha. Az én időmben sokan úgy tartották, hogy a játékadaptációkon egyenesen átok ül. Hallottatok például a Super Mario-filmről? Nem, nem a 2023-as animációs világsikerre gondolok, hanem az 1993-as bizarr, David Lynchet is megszégyenítő, élőszereplős lázálomra. Bizony, ilyen is volt. Vagy ott van a Mortal Kombat, esetleg A kaptár, melyek a maguk módján ugyan kultikus ZS-filmek lettek, de nem mondanám, hogy méltósággal népszerűsítették ikonikus, műfajteremtő alapanyagaikat. Egy ponton felmerült bennem a kérdés: miért pont ezek a játékok kapnak adaptációt?
A digitális piac már gyerekkoromban is tömve volt izgalmas, történetben és világépítésben gazdag játékokkal, melyek tökéletes támpontot adtak volna egy forgatókönyvhöz. A Fallout például csaknem 30 éve létezett, mire az Amazon felkarolta egy nagy költségvetésű sorozathoz. Miért választotta Hollywood rendre azokat a játékokat, melyek „cselekményét” egy mondatban össze lehetett foglalni, ha egyáltalán volt nekik? Az ilyenekkel aligha tudtam rávilágítani laikus osztálytársaim előtt, hogy fontos, sőt korszakalkotó művészettel töltöm az időmet – helyette rendre igyekeztem a pad alá süllyedni, mikor megbeszélték, milyen új gyötrelmes adaptációt néztek meg a hétvégi házibuliban. És a legrosszabbakról, mint amilyenek Uwe Boll értelmezhetetlen, amatőr feldolgozásai, ők még csak nem is hallottak! Azokat hozzám is csak a Baaad Movies című magyar videósorozat juttatta el.
Úgy érzem, egész tinédzserkoromban vártam arra az egy filmre, ami végre megtöri az átkot, és egy csettintésre mainstreammé varázsolja a játékokat. Jelöltek pedig voltak bőven; készült film az Assassin's Creedből, a Warcraftból... Nagy költségvetésű mozik nagy nevekkel – és nem segített. Ezek is rendre elbuktak. Már-már kezdtem hinni az átokban. Vagy abban, hogy a játékok tényleg értéktelenek. Aztán jött a Perzsia hercege.
A Prince of Persia játékok gyerekkorom nagy kedvencei voltak, de ha valaki megkért volna, hogy írjam őket filmre, valószínűleg elfutok. Egyszerűen nem úgy álmodták meg őket, hogy a vásznon is működjenek – a Disney-nek azonban zseni ötlete támadt. Miért nem változtatunk meg mindent a főhősön és a helyszínen kívül? A végeredmény egy teljesen kompetens kalandfilm lett, ami visszaadta a hangulatát a játéknak, amibe beleszerettem, ugyanakkor filmnek érződött sebtében letükrözött termékreklám helyett. Mint kiderült, ez volt a kulcs.
További 10 évnek kellett eltenie, hogy erre egész Hollywood rájöjjön. Korunk talán legnagyobb, legelismertebb adaptációja, a The Last of Us (amely egyedül egy hangzatos magyar címnek van híján) már tudatosítja, hogy nem kell reprodukálnia az alapanyagot minden videójátékos sajátosságával együtt – csupán annyit kell elérnie, hogy a sorozat- és filmrajongók ugyanúgy vitatkozzanak a történetről, mint anno mi, gamerek. Ha ehhez valamit máshogy kell tálalni, ám legyen!
Mondhatnám, hogy megtört az átok, de ha jobban belegondolok, csak annyi történt, hogy időközben a játékok mainstreammé váltak. Saját jogon, egyéb műfajok segítsége nélkül, kiérdemelve azok tiszteletét. Talán végig én voltam a probléma, aki a szekeret kívántam a ló elé.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.