Egy felvidéki gamer emlékiratai VI. – I speak keine čeština

A sorozat előző része ezen a linken olvasható.

A videójátékok nyelve az angol – erre röviden a múltkori cikkben is utaltam, az viszont kimaradt, hogy gyerekként az ember nem igazán tudja befolyásolni, milyen nyelvű programot kap kézhez. A helyi forgalmazók ugyanis előszeretettel fordították le a játékokat a térség nagyobb nyelveire, például a csehre. Hamar megtanultam, hogy ha CZ jelzésű borítót látok, akkor rohanni kell az ellenkező irányba, ugyanis jó eséllyel a telepítésen sem fogok túljutni, nemhogy a játékon magán. Akkora szerencsém pedig csak egyszer volt, hogy szlovák nyelvű programot találjak.

Ez volt a Rayman 3. Gyerekkorom egyik nagy kedvence, ugyanakkor pocsék nyelvtanulási színtér, köszönhetően elvetemült, a realitást büszkén megvető világának. A legélesebb nyelvi emlékem az, amikor a főszereplő legjobb barátja, egy kék béka berúgott a szilvalétől, felpuffadt, majd lufiként elszállt a következőt kiabálva: Ani Pavúči muž to nedokáže! Tudósként kutattam kopott, kódexet idéző szótárunkban a mondat jelentését. „Erre még Pókember sem képes!” Színtiszta költészet. Sajnos azonban pont ezekre a szavakra egyetlen szlovákfelmérőben sem kérdeztek rá.

Volt azonban egy harmadik nyelv is, amely még élesebben él az emlékezetemben: a német. Hiszen mi mást hozna gamer fiának egy, a németországi vagy ausztriai szolgálati útjáról hazatérő apuka, mint egy videójátékot? A mára világhírű Call of Duty háborús játéksorozattal először ezen a nyelven ismerkedtem meg. Vad találkozás volt. Nemcsak azért, mert a programban az amerikai katonák németül vezényelték le a normandiai partraszállást, de azért is, mert hétköznapi kifejezéseket nem igazán használtak. Annyit azért megtanultam, hogy a „Gyerünk, gyerünk, gyerünk!” németül „Los, los, los!”, szóval ha valaha váratlan gerillatámadás érne Bécs utcáin, legalább a pánikoló tömeget tudnám vezényelni. A német játékok leginkább arra tanítottak meg, hogyan találjam ki egy pálya felépítéséből, a mesterséges intelligencia reakcióiból azt, hogy mit kell csinálnom – hasznos készség, ám aligha érvényesíthető a játékvilágon kívül.

De mi a helyzet a magyarral? Elvégre ha volt szlovák szinkronos játék, bizonyára volt magyar is. Nos, tényleg akadt néhány. Az egyik legendás darab A mesterlövész című lengyel akciójáték volt, melyet itthon a Rossz PC Játékok YouTube-csatorna tett ikonikussá. Ahogy viszont a csatorna neve is sugallja, ez a program távol állt a 20. század mesterműveitől. Ez volt a gond, hogy a magyar forgalmazók leggyakrabban a szemetet fordították le, nyilván anyagi okokból. Előfordult azonban, hogy aranyba botlottak. 2007-ben például a mostanra világklasszisnak számító Vaják videójáték-sorozat első része is kapott szinkront. Hogyan lehetne elfelejteni, ahogy Geralt, a szörnyvadász Csík Csaba Krisztián unott hangján vallatja a városi őröket azokról a bizonyos „halott izékről”? A végeredmény ugyan távolról sem volt olyan elegáns, mint egy évtizeddel később a Netflixé, mi azonban minden különcsége ellenére is kincsként őriztük a Vaják szinkronját.

Már csak azért is, mert a 2010-es években a videójátékok szinte teljesen megfeledkeztek a magyar nyelvről. Cseh és német verziók továbbra is készültek, a magyarítások azonban többnyire amatőr rajongók munkái voltak, akiket sok esetben egyértelműen a szenvedély vezérelt, nem pedig a szakértelem. Néhány éve azonban fordulóponthoz érkeztünk; a legnagyobb nyugati videójátékok mostanra rendszerint hivatalos magyar felirattal kerülnek a polcokra, ami mindenképp előnyös. Ahogy a műfaj egyre mainstreamebbé, darabjai pedig egyre történetközpontúbbá válnak, fontos, hogy a lehető legszélesebb közönséget szólíthassák meg. Ki tudja, talán csak évek kérdése, hogy a szinkronizálás is beinduljon!

„Erre még Pókember sem képes!” – szólal meg a kék béka Csuja Imre hangján, és többé egy gyereknek sem kell poros szótárakat bújnia. Bár talán nem is fognak emlékezni az egészre 20 évvel később.