Van valami fejedelmi érzés abban, amikor ott voltunk a kezdetekkor. Talán a büszkeség, hogy mi már akkor éllovasai voltunk egy jelenségnek, amikor még távolról sem volt mainstream. Sőt, tulajdonképpen nekünk köszönhető, hogy azzá vált! Akárhogy is: én ott voltam a YouTube első lépéseinél.
A sorozat előző része ezen a linken olvasható.
Nagyjából 9 éves lehettem, vagyis a napjaim nagy részét az tette ki, hogy játszom. Ha egy-egy játékban elakadtam, volt, hogy hússzor is újrajátszottam addig a rettegett pontig – ennyire nem volt mit csinálnom. Szóval kapóra jött egy platform, ahol videókat nézhettem mindenféléről. Többnyire játékokról. A szüleim nekem is feltették az egymillió dolláros kérdést, amelyet bizonyára mindenki ismer: „Mégis miért jó neked ezt nézni?”
Mára közismert mém azzal kontrázni, hogy „miért, abban mi a jó, hogy sportot nézel a tévében?”. És ez valahol jogos is. Ha az ember profi játékosokat néz, valóban hasonló izgalommal töltheti el a tökéletesített stratégiák, isteni reflexek láncolata. Gyerekként azonban én nem a profikat néztem. A YouTube nekem arra kellett, hogy akkor is játékokkal foglalkozhassak, amikor épp nincs kedvem játszani, vagy hogy olyan műveket is megismerjek, melyek nem tudtak átjutni a szüleim határellenőrzésén. Amikor pedig rájöttem, hogy akár azt is megnézhetem, hogyan jut valaki más tovább ott, ahol én húsz végigjátszás után is rendre elakadok, akkor minden megváltozott. Ott és akkor a YouTube a legjobb barátom lett.
Az angoltudásom ekkor még meglehetősen hiányos volt; a cave-et például rendszeresen „kávénak” olvastam, így talán érthető, hogy elsősorban YouTube-on is a magyarokat kerestem. UgyvanPlancsiznakEgy játékbemutatóival kezdtem, melyek mai szemmel ugyan kezdetleges próbálkozások, engem mégis lenyűgöztek. Mintha csak a barátommal töltöttem volna időt, ide-oda adogatva a joystickot, kommentálva mindent, amit látunk. Hamar a legkedvesebb reggeli- és vacsorakísérő elfoglaltságommá vált követni a videóit, idővel pedig az is kialakult, mit nézek a virsli, és mit a tükörtojás mellé. Aztán jött a Rossz PC Játékok. Talán az egyik legmeghatározóbb magyar YouTube-termék valaha, egyben az első találkozásom a stilizált tartalomgyártással. Ahol nem is a játék volt a lényeg, hanem a prezentálás, valamint az alkotó, FreddyD szófordulatai és poénjai, melyek végigkísérték a gimnáziumi éveimet. Egy-egy frappánsan hangsúlyozott „vérzik a busz” azonnali kapcsolódási pont volt akár idegenekkel is. A Rossz PC Játékok egy jelenség volt, mely olykor még a Media Markt sikerlistájáig is eljuttathatott termékeket.
Egy 2011-es napon aztán FreddyD azzal zárta legfrissebb videóját, hogy kész, vége. Ez volt a legutolsó epizód. Öt évvel később hagytam alatta egy kommentet, megemlékezve a napról, amikor véget ért a meghatározó sorozat. Azóta minden évben érkezik rá egy válasz valakitől, hogy ő még mindig vissza-visszatér. Ha esetleg ez a cikk eljutna FreddyD-hez, innen is köszönök mindent.
Ekkorra persze már rájöttem, hogy a „cave” barlangot jelent, nem pedig kávét, szóval új horizontok nyíltak előttem. Átváltottam az angol tartalomgyártókra. Ott voltam, amikor az Angry Video Game Nerd még nem másokkal íratta a videóit, de akkor is, amikor PewDiePie-on még őszintén lehetett nevetni ahelyett, hogy állandóan azon filózzunk, vajon náci-e. Ma már Dunát lehetne rekeszteni az efféle tartalomgyártókból. Nem szeretem ezt a kifejezést, elcsépelt klisé, de talán éppen ezért olyan találó. Az intelligens videóesszéket és az egyedi, humoros tartalmakat nagyrészt elnyomják az egykaptafás streamerek. A gyerekek azt nézik, ahogy valaki egész nap Call of Dutyt vagy Fortnite-ot játszik. Esetleg Minecraftot, de ma már az is öregnek számít. Ahogy én is. Most már én vagyok az, aki cukkolva kérdezi, hogy ez mégis miért jó. Pedig tudom, miért jó. Lehetőséget ad megpihenni a legfőbb hobbinktól – mintha átadnánk a joystickot a haverunknak, hogy most egy kicsit ő játsszon.
Talán a videójáték tényleg olyan, mint a sport. Néha le kell ülni a padra kifújni magunkat. De az is lehet, hogy néha egyszerűen csak jó távolról látni a többieket. Tudni, hogy ugyanúgy fociznak tovább, és hogy lesz helyünk köztük, ha úgy döntünk, felállunk. Hogy tartozunk valahova.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.