Néhány napja díjazták az év játékát – idén egy robotos családi kaland, egy kártyajáték, valamint néhány akció-szerepjáték szálltak ringbe az elismerő címért. Merőben eltérő műfajok azoktól, melyek annak idején „év játéka” szalagcímmel pózoltak a boltok polcain.
A sorozat előző részét ezen a linken találják.
Mi könnyíthetné meg jobban egy videójátékboltban tekergő ifjonc dolgát, mint a semmitmondó borítók tömkelegében felfigyelni egy, a többinél vastagabb dobozra, melyen nagy betűkkel ott virít a „Game of the Year” felirat? Jó eséllyel háborús vagy stratégiai játékról van szó. Vastagabb, mert több lemezt rejt – az alaptermékhez ugyanis hozzácsomagolták a későbbi kiegészítőket is. Csak utólag tudtam meg, hogy nagyrészt ezért volt az egész színjáték. Indokot adott arra, hogy valamit újra eladjanak. „Méltó formában”, ahogy illik, hiszen az év játéka!
Az már gyerekként is feltűnt, hogy messze több az év játéka, mint a tulajdonképpeni év, amióta játékok egyáltalán léteznek. Később pedig az is szemet szúrt, hogy néha kimondottan kretén játékok büszkélkedtek a címmel. Tudniillik, akkoriban még nem volt hivatalos szerv, amely osztogatta volna ezt a díjat. Ha valaki egy nagyjából 300 olvasóval rendelkező blogon év játékának nevezett valamit, akkor a forgalmazó feltehetően már rendelte is be a felcímkézett kiadást. Képzeljük el, hogy A keresztapa helyett mondjuk a Fritz, a macskából látnánk 1972 legjobb filmje kiadást – nagyjából ilyen érzés volt.
Idővel persze ez a trend is tovatűnt, és új formái jelentek meg az újrakiadásnak. Viszont továbbra is azt sugallták, hogy a termék klasszikus. Aranykiadás, platinakiadás, sikersorozat, „kolekcia klasikov”... Sokszor már kiegészítők sem voltak a játékhoz csomagolva. Ha szerencséd volt, kaptál kódot valami háttérképhez, amelyet ingyen is letölthettél volna. Gyerekként azonban az ember nem gondolkodik ilyeneken, csak azon, hogy mi menő. Márpedig mi lehetne menőbb, mint a „sikersorozat” „ötcsillagos” darabja, a War on Terror?
Erről a játékról jó eséllyel senki nem hallott. Nem csoda. Valószínűleg itt is az volt a marketingstratégia, hogy ha egyszer nem lett sikeres, akkor írjuk rá a dobozra, hogy márpedig valaki szerint az, és adjuk ki újból. De ki tudja, talán megérdemelt minden dicsérő szót – nem tudom, mi még elindítani sem tudtuk soha. A telepítés rendre félbeszakadt, a harmadik meghiúsult kísérlet után pedig az unokatestvéreimmel eldöntöttük, hogy ha a játék nem akar szórakoztatni, akkor mi majd szórakoztatjuk magunkat. Kitaláltuk, hogy a War on Terror átkozott program, és bizonyára azért nem megy. Filctollal befirkáltuk, először csak a borítót, majd magát a lemezt is. Az egyikünk hirtelen felindulásból kitalálta, hogy karcoljuk is össze körzővel, hisz úgysem működik. Az érdekes az volt, hogy bármennyit gyötörtük is a lemezt, a számítógép újra és újra bevette, a telepítés pedig mindig zavartalanul eljutott ugyanaddig a pontig, mielőtt leállt. A War on Terror elpusztíthatatlan volt. Legyőzött minket. Eltörhettük volna a lemezt, de nem mertük – amilyen mázlija volt, még véletlenül felvágta volna az ereinket.
Hogy miért írok erről? Hangzatos címszavakkal eladtak nekünk, csillogó szemű gyerekeknek egy játékot, amelyről semmit nem tudtunk, és végül semmit nem is kaptunk tőle. Napjaink legnagyobb játékforgalmazói pedig már célzottan ezt csinálják. A mai gyerekeknek látatlanban kell dönteniük többféle különleges kiadás között – hiszen többnyire még azelőtt, hogy a játék egyáltalán megjelenne, és legalább egy 300 olvasós blog véleményt mondhatna róla. Megjelenés után pedig gyakran már késő lecsapni az előrendelői bónuszokra, a szándékosan kivágott tartalmakat visszaillesztő promókódokra vagy éppen a közelmúlt legújabb slágerére: a korábbi hozzáférésre. Ki ne akarná a legfrissebb játékot napokkal korábban játszani, mint a többiek?
Ha régen a FOMO (a kimaradástól való félelem) bizsergetése volt a cél azzal, hogy mindent „kihagyhatatlan, díjnyertes élményként” tüntessenek fel, akkor a marketingesek sajnos tökélyre fejlesztették a megközelítésüket. Márpedig ellenük még annyi esélye sincs egy hétköznapi gyereknek, mint nekünk volt egy átkozott lemezzel szemben.
Déjà vu. Legközelebb vidámabb vizekre evezünk, ígérem.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.