A videójátékok drágák. Felnőttként ezt már egyértelműen látom, gyerekként inkább csak a szüleim szemöldöktáncából szűrtem le. Ahogy újra meg újra kiselőadást tartottam nekik, hogy miért éri meg egy játékot még 1600 koronáért (kb. 50 euró) is megvenni, rendre elfogott az irigység az amerikai gyerekekkel szemben – nekik ugyanis elég volt néhány dollárral elsétálniuk egy játékkölcsönzőig. Idehaza ilyesmi nem létezett.
A sorozat előző része ezen a linken olvasható.
De akkor honnan voltak játékaink? Leszámítva azt, amikor egy Disney-mozizás után sikerült kikönyörögnöm az adott film játékfeldolgozását (bele sem merek gondolni, mennyiért), vagy amikor a vírusok kockázatára fittyet hányva kalózkodásba kezdtünk (terítékre kerül még ez a téma is), főként két forrásból. Az első ingyenes volt, csupán a méltóságunkba került: kölcsönkértünk. Havertól, unokatestvértől, osztálytárstól, bárkitől, aki megbízott bennünk. Ez is volt a módszer hátránya; a játékot rendszerint vissza kellett adni, hacsak nem felejtettük a szekrényben, telt el több év, és váltott iskolát az illető. (A Crysis azóta is nálam van, Alex, adj postacímet, és küldöm.)
Valahogy azonban az a szekrény megtelt saját játékokkal is – nagyjából tíz az eredeti, gyári csomagolásában pihent, a maradék száz pedig „azokban a dobozokban”. Tudjátok. A műanyag, kagylóként szétnyíló dobozok, melyek CD-k (főként égetett filmek és eredeti[nek tűnő] játéklemezek) tucatjainak adtak otthont. Ezek voltak a videójáték-magazinok ajándékai.
Bár néha még szemezgetek egy sort a szlovákiai Sector magazinnal, miközben a helyi kisboltban fizetek, a játékmagazinok fénykora egyértelműen letűnt. A mai gyerekek nem várják epekedve a magyarországi kiruccanást, hogy hazavihessenek egy darabot az aktuális GameStar vagy PC Guru magazinból, velük együtt pedig a hónap ingyenes játékából. Hozzánk így jutott el annak idején a játéktermés túlnyomó része. Fillérekért. És micsoda kincsesbányák voltak ezek!
Az volt a legjobb, hogy sosem tudtad, mit kapsz. Talán egy értelmezhetetlen logikai játékot, amelyet gyermektürelemmel tíz perc után letörölsz a gépről, talán egy valódi klasszikust, amelyet a haverjaid ezerszer ajánlottak. Néha olyan programok is pihentek az újságban, melyeket a szülők egész biztosan nem vettek volna meg; így jutott el hozzám hosszú idő után a népszerű Assassin's Creed (sajnos későn jöttem rá, hogy a szüleim számára nem a „pro” oldalt gazdagítja, hogy az adott játék hányféleképpen engedi kivégezni az ellenséget), de a Knights of the Temple című lovagos kalandjáték is. Ez utóbbit utána tizenöt évig egyetlen boltban sem láttam, amíg idén meg nem pillantottam a Steam digitális áruházában. Az a sok amerikai gyerek, aki sosem hagyatkozott a játékmagazinos zsákbamacskájára, nem tudja, mit hagyott ki (ebben az esetben ugyan egy középszerű akciójátékot, viszont a fantasztikus zenéjét is).
Ezek az újságok ismertettek meg továbbá olyan műfajokkal is, melyeket nélkülözés hiányában sosem vállaltam volna be. A GameStar egyik számából szereztem meg például a F.E.A.R. című horrorjátékot, amelyet egy emlékezetes hét alatt végig is borzongtam. Ha ez a találkozás nincs, később, a YouTube hajnalán jó eséllyel nem szeretek bele az Amnesia-játékokba, és nem kutatom fel a nagy horrorklasszikusokat, mint amilyen a Silent Hill is – akkor pedig ez a cikk sem létezne, nem csalódtam volna ugyanis a legújabb Silent Hill 70 eurós árcímkéjében, de főleg abban, hogy egyelőre a modern feliratkozások listájára sem került fel. A mai gyerekek ugyanis így szereznek játékot; digitális üzletházak 10 eurós feliratkozásain (Game Pass vagy PlayStation Plus) keresztül, melyek egy-egy hónapra egész játékkönyvtárakhoz adnak hozzáférést. A határ a csillagos ég, már ha csillagos ég alatt az internetkapacitást értjük. Ha az amerikai gyerekeket irigylő, fiatal énem ezt tudta volna!
Valahol azért sajnálom, hogy a modern fiatalság sosem tapasztalja majd meg, milyen az, amikor azt kell játszani, ami van – valódi gyöngyszemek kerülhetnek így az ember elé. Végérvényesen azonban sokkal jobb helyzetben vannak, és a szülőknek sem kell egy vagyont kidobniuk csak azért, mert a gyerek meglátta Remy patkányt a borítón. Helyette költhetik a pénzt Fortnite-kosztümökre. Erről legközelebb beszélünk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.