Együttalvás a gyerekkel?

Penelope ma éjjel is nyugtalanul alszik. Kiveszem az ágyából, és átviszem magunk mellé. Ezután jobbra fordul, a férjem a hátát kezdi simogatni, mire behunyja a szemét, és alszik tovább. Arra gondolok, hogy várok még egy kicsit, mielőtt megpróbálom visszatenni a kiságyába.

Reggel van. Világosság. A nyitott ablakon keresztül nagyvárosi zaj szűrődik be: trolibuszok és autók hangja, dudálás. Hárman fekszünk az ágyban. Éjjel úgy döntöttem, hogy Penelope köztünk marad. Nem kockáztattam meg, hogy felébresztem, és igazság szerint erőm sem volt már visszavinni a helyére. Azzal győzködtem magam, hogy egyszer-kétszer ő is velünk alhat. Pedig jól tudtam, hogy a férjemmel félálomban folytatjuk az éjszakát, és jóval szűkösebb alvástér jut majd nekünk. Kinyitom a szemem. Nézem a kislányunkat; hosszú szempilláit, kis orrocskáját és apró száját. Édesen szuszog. Hirtelen megmozdul. Az édesapjához fordul, közben belém rúg egyet. Tovább mozgolódik. Már keresztben alszik, és az ágy fele az övé.

Szeretem azokat a reggeleket, amikor Penelope köztünk ébred. Amikor lassan kinyitja óriási, sötétbarna szemeit, és sűrű pislogások közepette szoktatja őket a reggel erős fényéhez. Nyújtózkodik, hasra fordul, a levegőbe emeli a popsiját, majd vissza le. Az édesapjára néz, utána rám. Odabújik hozzám, és az arcomhoz nyomja az ajkát: puszit kapok. Áthelyezkedik az édesapjához, odatartja a homlokát, puszit kér rá.

A terhességem idején bátran mondogattam a férjemnek, hogy ha megszületik a kisbabánk, nem szeretném, ha köztünk aludna. Egyrészt azért, mert féltem, hogy baja esik; másrészt azért, mert több ismerősöm is arról számolt be, hogy a nyolc-tízéves gyermekét csak nagy nehézségek árán tudta leszoktatni a közös alvásról. Később, kissé naivan azt is elhatároztam, hogy a kisbabánkat félévesen átköltöztetem a saját szobájába, mert így elvben már kora gyermekkorától önállóságra nevelhetem.

Kitűzött elképzeléseim ellenére a most másfél éves Penelope kiságya még mindig a hálószobánkban van. Ez egyelőre praktikusabb megoldás, hiszen ha éjjel szüksége van ránk, rögtön ott vagyunk mellette. De nagymamám intő szavai is folyton a fülemben csengenek: „Ne tedd át azt a kisgyermeket a másik szobába. Lesz még ott eleget. Legyen veletek. Ott érzi jól magát, mellettetek”. Szerencsénkre a kislányunk az utóbbi időben már meglehetősen gyakran átaludja az éjszakákat, viszont ahogy korábban, nyugtalanság esetén most is leginkább az segít, ha kivesszük a kiságyából, és magunk közé fektetjük. Ilyenkor, ha a férjem vagy én simogatjuk a hátát, esetleg énekelek neki, akkor rövid idő alatt újra álomba merül.

Az együttalvás témájának kicsit alaposabb áttanulmányozása után kiderült számomra, hogy a kérdésre a különböző szakterületek művelői eltérő válasszal szolgálnak: míg az antropológusok a legtermészetesebb alvásmódnak tekintik, mely napjainkban is számos kultúrára jellemző, addig a gyermekorvosok egy része – a problémát kissé leegyszerűsítve – úgy tartja, hogy azok a kisbabák, akik szüleik mellett töltik az éjszakát, fokozottabban ki vannak téve a bölcsőhalál kockázatának. A pszichológusok ugyanakkor a kompromisszumos megoldás mellett teszik le a voksukat, és ha a gyermek egészségesen jött a világra – a megfelelő alvási körülmények biztosításának feltételével –, nem látják akadályát az együttalvásnak: vagyis a szülőre bízzák a döntést. Egyszerű anyukaként nem tisztem igazságot szolgáltatni ebben a bonyolult szakmai vitában. Csupán annyit mondhatok, hogy míg Penelope pici baba volt, a férjemmel nyugodtabbak voltunk, ha a kiságyában töltötte az éjszakát, ahol egy légzésfigyelő berendezés is őrizte az álmát. Akkoriban is előfordult, hogy áthoztuk magunk közé, de miután evett és elaludt, szigorúan visszakerült a saját ágyába. Mióta viszont elég erős ahhoz, hogy jól irányzott rúgásaival biztosítsa magának majd’ az ágyunk felét, kissé elkényelmesedtünk, és néha-néha hagyjuk, hogy velünk maradjon reggelig. A kislányunk önállósodása miatt pedig egyáltalán nem aggódom. Úgy gondolom, hogy a gyermek függetlenné válását nemcsak az altatási szokás befolyásolja, hanem az is, hogy napközben biztosítjuk-e számára azt a bátorító közeget, amire az első önálló döntések meghozatalához és a szembejövő konfliktusok sikeres megoldásához szüksége van.

Dančo Jakab Veronika írása