Látatlanban mindenki azt hiszi, hogy a filmfesztiválok három dologról szólnak: értelmezhetetlen, túlzottan művészi filmekről, a saját országukat ünneplő nemzetközi fesztiválozókról és véletlenszerűen felbukkanó sztárokról. Remélhetőleg az útinaplóim rávilágítottak, hogy ennél sokkal komplexebb (és tökéletlenebb) a helyzet.
Utolsó teljes cannes-i napomon a végkimerültek nyugalmával ébredtem. Bár mögöttem volt egy napnyi pihenés, tudtam, hogy ami ma vár rám, az nem lesz semmi: 11 rövidfilm, egy esti premier, majd egy éjféli vetítés. Ahogy azonban a fesztiválpalota felé sétáltam az elviselhetetlen hőségben, mosolyra húzódott a szám – magam sem számítottam rá, de valahol boldoggá tett, hogy éppen egy magyar rövidfilmet megyek támogatni. Na meg akaratlanul a többit is, mert egyetlen háromórás blokkban adták le őket.
Őszintén szólva ez volt az eddigi ittlétem legkellemesebb meglepetése. A 11 kisfilm közül sokkal többet tartottam kiemelkedőnek, mint a nagyjából ugyanennyi nagyjátékfilm közül, melyeket idáig láttam. Érzékeny, emberi történetek voltak, melyek csodával határos módon képesek voltak alig 10 percben megérinteni. Szerencsére a magyar produkció sem kivétel.
The Spectacle (A látványosság)
Kenyeres Bálint rövidfilmje egy roma fiút követ, aki különös természetfeletti képességeivel kivívja a helyi média figyelmét. Bár a történet alig 10 perces, mégis úgy érződik, hogy mindent kihoz a koncepcióból. Hitelesen és érzékenyen festi le életterét, hatásosan szerepelteti ezerszer látott karaktertípusait, és sikerül is valami igazán okosat és merészet mondania a romák helyzetéről - de igazából bármely kisebbség magára ismerhet a képsorokban.
Miután hangosan megtámogattam Kenyeres Bálint filmjét (főleg azzal, hogy egyedüliként nevettem fel hangosan a jellegzetes magyar káromkodásokon), fülig érő vigyorral hagytam el a vetítőtermet. Egy pillanatra kizökkentett egy fesztiváljelvényes kutya, aki a folyosón sétált előttem (külön fájt, hogy az enyémnél magasabb rendű jelvénye volt, tehát olyan helyekre is bemehetett, ahol nekem megálljt parancsolnak), de aztán fél füllel elkaptam egy beszélgetést, ami az otthonosság kellemes szelével ütött meg.
Két fiatal éppen arról beszélt, hogy az előző esti premierfilm, a Feltámadás, bocsánat a franciámért, egy értelmezhetetlen fos volt, egyértelműen a legrosszabb film a felhozatalból. Majd kicsivel odébb egy másik srác véleményét is megismerhettem, aki egyenesen egy kellemetlen flörtölési kísérletet szakított meg, hogy közölhesse a lánnyal, mennyire zseniális volt a Feltámadás, és ő majd elmagyarázza, miért. Annyit meg kell hagyni, hogy a tegnap esti negatív véleményem mára nekem is változott. De legalábbis árnyalódott.
Az egész úgy kezdődött, hogy azzal a dilemmával ébredtem: hülye lennék? Csak nem értem? Hosszú, az egész reggelimet felemésztő töprengés után rájöttem, hogy továbbra sem szeretem ezt a filmet, de „tisztelem”, amit véghez vitt. Vérbeli fesztiválos álláspont, amiért bizonyára mindenki megtapsolt volna. Ugyanezzel a nyitottsággal ültem be az esti premierfilmre is, és ugyanezzel az állásponttal távoztam róla. Profi fesztiválozó lettem.
The Mastermind (A lángelme)
Kelly Reichardt ezúttal egy középszerű műkincsrablót követ a tőle megszokott, ráérős stílusban. Filmje nem annyira pörgős bűnügyi kaland, mintsem lélektani modern film noir egy férfiról, aki képtelen a családját választani, és felelősséget vállalni a tetteiért. Néha kicsit túlságosan belassít, és a vége is a semmiből jön, de Josh O'Connor-rajongóknak mindenképp megéri majd időt szakítani rá.
A profi fesztiválozók átka azonban az, hogy kemény döntéseket kell hozniuk. Mivel nem lehet mindenhol ott lenni, néha választani kell, hogy egy érdekes filmet nézünk meg, vagy egy garantáltan középszerűt – de a stáb társaságában! Bevallom, szégyenszemre az utóbbi mellett döntöttem. Előző nap még gúnyosan nevettem azokon, akik egy órát sorakoztak aláíratni valami kis cetlit a kedvenceikkel, most viszont én sorakoztam csaknem egy órája azért, hogy együtt nézhessek meg egy minden bizonnyal rossz filmet egyik kedvenc feltörekvő színészem, Margaret Qualley oldalán.
Ahogy a vörös szőnyeg túlfeléről néztem a gyülekező tömeget, egy pillanatra tudatosult bennem, hogy most már én is az a fesztiválozó lettem, akit tavaly keserű irigységgel figyeltem. Aki mindenhol ott van, aki majdnem mindent látott, és aki hírességek oldalán néz filmet. Az illúzió, hogy ehhez különleges figurának kell lenni, szertefoszlott – csupán az kell hozzá, hogy az ember egy hét során kissé megunja a filmezést, és elkezdjen olyan élmények után kutatni, amik legalább valamelyest újszerűek.
A gigantikus Lumiére moziteremben teljesen véletlenül ugyanabba a sorba ültem, amelyben a stáb kijelölt helyei is vártak. A közönség tapsviharban tört ki, ahogy sorban besétált Ethan Coen, Aubrey Plaza, Charlie Day, majd Margaret Qualley is. Nagyjából 10 méterre lehettem tőlük, és furcsa érzés lett úrrá rajtam. A héten ez volt a harmadik eset, hogy testközelből lássam egy film világklasszis szereplőgárdáját, és jelentem – igen, ezt is meg lehet szokni. El lehet jutni oda, hogy csak embereket látunk, a munkájukat végző, tisztelettudó művészeket, akik olykor egész kicsinek tűnnek a filmvásznon monumentális glamúrja nélkül.
Honey Don't
Margaret Qualley ezúttal egy éles jellemű, ám inkább cinikus, mintsem hősies magánnyomozó bőrébe bújik, hogy egy titokzatos kisvárosi szekta nyomába eredjen. A film zavaros, szétszórt cselekményét leginkább frappáns humora és lendületes vágása tartja egyben, a légből kapott befejezés azonban nagyon igyekszik mindent lerombolni. Szórakoztató másfél óra, Chris Evanst pedig öröm végre jó szerepben látni, de egyetlen könnycseppet sem kell ejteni, ha kihagyjuk.
A film középszerű volt, de teljesen mindegy. Megkapta a Cannes-ban szokásos álló tapsvihart. 6 percig tartott, vagyis a rövidebbek közé tartozott, de még így is megfájdult a kezem. Amikor az ember a cannes-i tapsokról hall, abba valószínűleg nem gondol bele, hogy mennyire kínkeserves bennük lenni. Egy átlagember valószínűleg még élete legjobb előadása után sem tapsol majd tovább 3 percnél.
A fesztiválpalota egérutai ismeretében sikeresen elértem az utolsó hajnali buszt. Készen álltam lezárni az első olyan napomat, ami tényleg csak értelmezhetetlen filmekből, hazai filmek támogatásából és sztárok társaságából állt. De tényleg esküszöm, hogy nem ez a norma.
Vagy ki tudja... Talán jövőre újra letesztelem.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.