Nyár van. Alig fürdőruhában sok háziasszony, köztük én is üvegekbe zárom a nyár ízeit, és igyekszem véghez vinni valamiféle általános nagytakarításnak nemigen nevezhető dolgot, elvégezni mindazt, amire év közben végképp nincs idő.
Bevallom töredelmesen, sokszor nem vagyok túl motivált, ha a házimunkáról van szó. Ilyenkor veszem elő „gondolatban” vagy ténylegesen Szécsi Noémi valamelyik életmódtörténettel foglalkozó könyvét, s amíg a paradicsomlének szánt, alaposan összekaszabolt, piros zöldség rottyan egyet a kinti rezsón, több száz évet visszamegyek az időben.
A háztartás vezetésével kapcsolatban Szécsi Noémi Géra Eleonórával közösen jegyzett A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) c. könyve szolgál – számomra legalábbis – üdítő információkkal. A korabeli háziasszonyok és cselédeik küszködéseiről olvasva a mai, gépiesített, mindentudó tisztítószerekkel teli világunkban végzendő házimunka játékszernek tűnik. Lehet, hogy kissé soványka a vigasz, de nálam működik: ennek tudatában valamivel nagyobb kedvem van hozzáfogni ehhez vagy ahhoz. Amit mostanság egy ember el tud végezni, ahhoz anno kettőnél több kézre volt szükség.
Talán a befőzés az a gazdasszonyi tudomány, amely a legkevesebbet változott az elmúlt több mint száz év folyamán. Igaz, a régiek még nem sterilizáltak befőttesüveget a mosogatógépben, és nem használtak befőzőautomatát a dunsztolásnál, sőt dzsemfixszel sem könnyíthették meg a lekvárfőzést. Az élelmiszerek természetes tartósítása volt az, amihez hűtő és fagyasztó híján sokkal jobban értettek. A városi úri háztartás rendelkezett ugyan jégszekrénnyel, de az akkoriban még egy friss jéggel naponta feltöltött „dobozt” jelentett. Szécsi és Géra említik, hogy a szőlőt pl. parafaliszttel, az almát pedig sós vízzel teli hordókban is tárolták, hogy tovább friss maradjon.
A kedvencem a mosásról szóló fejezet. A heti rendszerességgel végzett kismosást a cseléd is meg tudta oldani. A havonta, profi mosónővel, ám a mai szemmel nézve kezdetleges fürdőszobában, konyhában tartott nagymosás viszont jóval nagyobb felfordulással járt egy család számára még akkor is, ha tudjuk, hogy a korban pl. nem cseréltek naponta ruhát, sőt fehérneműt sem, és a módosabbak kezdetleges mosó- és facsarógéppel is rendelkezhettek. A „modern” városi lakások alagsorában a mángorló szolgált ruha kisimítására. A tisztára mosott szennyest viszont a padláson szárították, ahol a kosz és az esetlegesen elszabaduló füst, korom miatt akár újra be is koszolódhatott. Sok ruhaneműt fehérítettek, keményítettek, és a vasalásuk is külön tudománynak számított, meg is becsülték az ügyes vasalónőket. Nem is csoda: gondoljanak csak a kosztümös filmekben látott ruhakölteményekre!
A lakás tisztán tartása sem volt gyerekjáték. A kor édesannái, sőt maga a háziasszony is állandóan a porcicákra vadásztak, amely a sok politúros bútor, a szinte státuszszimbólumnak számító szárnyas zongora, valamint a rengeteg csipketerítő és csecsebecse miatt nem lehetett egyszerű feladat. Léteztek már valamiféle porszívók, pl. a beszédes, Vampyr nevet viselő, de a szerzőpáros a korabeli szakirodalomból egy egészen meghökkentő módszert is idéz: eszerint a piszkos szőnyegre savanyított káposztát ajánlatos szétteríteni, majd azzal dörzsölni a felületet, amíg a zöldség piszkos nem lesz. Szükség esetén a művelet többször megismétlendő, végül a koszos káposztát kis szőnyegseprővel ajánlatos eltávolítani.
Duruzsol a mosogatógép, ezerkétszázon ringispílezik a ruha a mosógép dobjában, alig várja, hogy átkerüljön a szárítógép kényeztető melegébe. A robotporszívó négyzetcentiméterenként átfésüli a szőnyeget. Az ablakot mossa az eső, szárítja a szél. Csak arra a fránya vasalásra találnának már ki valamit! Igaz, a ruhaneműk többsége manapság úgyis száztíz százalék műanyagból készül, ezért jóformán nincs is rá szükség.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.