Naponta sok tízezer ember elmegy melletted. Része vagy a térnek, látvány vagy, ikonikus alak, évi két alkalommal a koszorúárusok áldják a neved, léted. Huszonhat évesen az állandóságba költöztél. Van fogalmad az időről. Kétszázegy éves múltál. Olyankor már az egészen lazán működik, ja, úgy szokott az lenni.
Állandó embere vagy egy kisvárosnak. Felemelt fejjel, kissé színpadias mozdulattal nézel bele a délnyugati irányba, félig felfelé. Légi folyosó az ég, naponta sok tucat gép kondenzcsíkja ír fel ákombákomokat a felhők vonulására. Mit olvasol ki belőle? Talán, hogy változó az idő? Hogy változók az emberek? Húsz éve állsz itt. Rimaszombat Tompa Mihályról elnevezett terén. Te Sándor! Aki korábban Petrovics, a Pilvaxban már Petőfi. Te ikon! Itt te lettél az állandóság, a másik bronzszoborral. Mint két „állandó ember” meredtek bele az időtlenségbe. Itt ebben a „Katicaszombatkában”, ahogy Gulyás Pál költő írta kedveskedve, szobortársad ihletésében a városról. Húsz éve állsz itt. Jól figyeltél mindig, tudod, mi történt. Kicsit emlékezzünk együtt! Lássuk, mi a helyzet!
Húsz éve, május elsején Európa hangos volt. Zengett az Örömóda! Hálánk égig ért, hogy európai polgárok lettünk, végre! Hogy örült mindenki! Hogy na most aztán itt a lehetőség, hajrá, emberek! Csináljuk meg azt a szebb jövőt, amelyről annyit hallottunk korábban az elvtársaktól, de a megváltónak se tudtuk a sztahanovi munkamódszerekkel összehozni! Örültünk, hogy akkor húsz éve megláttuk a messzeségben a jog és a bőség asztalát. Aztán vettünk is le arról az asztalról elég sokat. Még mindig kapunk arról az asztalról, jobban mondva még mindig jutna, ha dicsőséges nagyuraink el nem puskáznák a lehetőségeket. Éppen úgy néz ki most, bakot lőni akarva, elpuskázzák az esélyt, no, de ez regényt érne meg, nem csak ilyen tárcát.
Szóval húsz éve, jól emlékszem, ebben a városban Téged ünnepeltünk, Sándor. Hogy megint hazaértél, drága jó földön megháló tiszteletbeli táblabíró uram! Emlékszel? Az avatásod! Vagy ötezer ember! Csapkodó szél. Csend. Halványzöld lepel mögött figyeltél. Kora reggeltől ömlött a nép, minden irányból. Rezesbanda szólt, aztán várakozás. Mikor csendül fel már végre a Himnusz? A rezesbanda hallgatott, így egy attilát viselő színész, Galán Géza, ki azóta szintén hozzád, az időtlenbe tért át, a szoborbizottság elnökével kénytelen-kelletlen belefogtak az éneklésbe. A dallamot elkapta a tömeg, széthullámozta a szél. Ötezer ember énekelte… „bal sors akit régen tép”. Hát, azóta is tép!
Egy loboncos hajú, drága jó emlékké nemesedett, akkor még ifjú színészember, Kaszás Attila verset mondott tőled. Ma már szavalóversenyé a neve, ő maga, azaz haló pora meg a Duna habja, iszapja. Aztán beszédek voltak, lehullott a lepel, vígság következett, mindenki mindenkit is szeretett. Valahogy még arra is képes voltál, hogy azon a napon a sok kisstílű sértődés, apró tüske, szurkálódás, véleménykülönbség elsimuljon. Akkor mindenki téged tisztelt, kurucos sikerként könyvelve el, hogy ott állhatsz azon a téren. Te! Sándor! Te! Petőfi! Pedig voltak berzenkedők, voltak s máig léteznek véresszájú magyarfalók, akik nem akarták, hogy te ott lehess. Aki a sötétséget szereti, nem tűrheti a fáklyalelkű költőt, még szoborformában sem. Húsz éve! Te, Sándor! Tudod, mi van most itt? Elmondom.
Nem tudom, ötszáz embert össze tudnék-e hozni egy magyar eseményre. Nem tudom, hogyan eshetett meg, hogy akik annak idején egymást segítve, a te szobrod állítása érdekében egy lelkes csapattá álltak össze, azokat ma mély árkok választják el egymástól. Magukat sértettnek vélők, sértődékenyek, hazudozók, álságosak lettek. Lőnek, köpnek egymásra. Látod, Sándor? Nem látod… Ne is lásd! Nem jó ezt látni, megélni. Az azért mégis jó, hogy itt vagy. Húsz éve már! Naponta sok tízezer ember lát. Méred a végtelent, elsuhan melletted a véges. Láttál jó embereket elbukni, s látod felemelkedni a tudatlanság és a butaság mocsarában kitenyésztett új senkik hadát. Látod hát azokat, akik ma néped nevében olyan embert tüntettek ki Katicaszombatka városdíjával – mégpedig egyhangúlag! –, aki véres szájjal ágált ellened s minden magyar ügy ellen korábban is, mindig. Tudom! Percemberkék! De mégis! Ha neked a bronznak nem is, de nekem fáj. Bocsáss, bocsáss meg, Sándor! Te!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.