Száz éve született Maigret felügyelő szülőatyja

De ez még odébb van: először a mostani pofonból kell felocsúdnunk. Ugyanis a legnagyobb francia krimiíró, Maigret felügyelő figurájának megteremtője sem francia. Georges Simenon, aki éppen száz évvel ezelőtt született, történetesen belga volt.

És ez a súlyosabb eset. A svájci csak egy szép hegyi ország szülötte, belgának lenni azonban Párizsból nézvést rendkívül szánalmas dolog. (Mellesleg Londonból is: Agatha Christie szegény Hercule Poirot-ja a megmondhatója.) A francia viccekben a belga tölti be azt a szerepet, amit az angol tréfákban az ír. Tökkelütött, fajankó, félkegyelmű.

Mármost Georges Simenon mindez nem volt. Vagy annak lenne tekinthető, aki nyolc nap alatt megír egy regényt, több száz könyve világszerte másfél milliárd példányban fogy el, s mindeközben még világirodalmi léptékben mérve is rendkívüli mennyiségű nőt visz az ágyba? (Simenon Quand j’étais vieux – Amikor öreg voltam című önéletrajzában több mint húszezres számról beszél. A túlzottan kételkedők ne feledjék: huszonkét évesen már a legendás fekete táncos-énekes, Joséphine Baker szeretője. És nem válogatós: az apja halálos ágyánál kapott zsebóra például egy sarki prostituáltnál végzi.)

Már a születése is hamiskás. Az anyakönyv tanúsága szerint 1903. február 12-én, Liege-ben látja meg a napvilágot, egy vallon könyvelő és egy porosz-flamand származású bolti eladónő fiaként. Mi, rajongók azonban jól tudjuk, hogy február 13-án, éjfél után tíz perccel kellett meggyújtanunk a centenáriumi gyertyát, s ízlés szerint elszívnunk egy pipát vagy kortyolnunk egyet Maigret kedvenc Calvadosából. Hiszen csak a kis Georges apja – a babonás édesanya nyomására – érte el a hatóságnál a vészjósló nap mellőzését. Február 13-a ugyanis péntekre esett abban az évben.

Tizenhat évesen újságíró, a La Gazette de Liege munkatársa, három évre rá Párizsba költözik. A 30-as években, miközben – részben a Hitler elől menekültek miatt – egymást tapossa a megélhetésért a felduzzadt értelmiségi-szabadúszó derékhad (köztük van például Faludy György is), ő egyszerűen csak sikert sikerre halmoz. André Gide a legjobb francia regényírónak nevezi. Híre hozzánk is eljut: Gyergyai Albert 1938-ban ír róla először a Nyugat hasábjain. A siker kulcsa természetesen Maigret. Amikor – 1931-ben – „megszületik”, Simenon hatalmas bulit csap. Négyszáz embert hív meg jelmezben, rablónak vagy pandúrnak öltözve. A meghívó egy rendőrségi idézés, a bejáratnál ujjlenyomatot vesz. Négyszáz hívatlan is áttöri a kerítést, hogy bent lehessen.

Maigret-ben – Hercule Poirot-val, Sherlock Holmesszal összevetve – az a különös, hogy „nincs módszere”. Sem briliáns logikájával, sem a kihallgatás bravúrjaival nem tűnik ki. Emberközelben működik, a cselekvő helyzetébe képzeli magát. „Maigret – mint Simenon – kezdetben orvosnak készült, s apja korai halála, azaz a pénz hiánya miatt kényszerült félbehagyni tanulmányait. Mindketten valamiféle kedélyes cinkossággal viseltetnek a kisemberek iránt, akik közül maguk is származnak. Elsősorban megérteni akarnak, s csak másodsorban ítélkezni. Gyűlölik a társadalmi egyenlőtlenséget, az establishmentet, kételkednek az emberi igazságszolgáltatás csalhatatlanságában, s az élet apró örömeinek hódolnak” – írja lexikoncikkében Ferenczi László irodalomtörténész. Valóban különös világ lehetett ez: Arthur Koestler például, aki akkoriban lett a német Ullstein-lapok párizsi tudósítója, amikor Maigret felügyelő alakja megszületett, igen rokonszenvesnek találta a párizsi kispolgárt mint típust. Nyílvessző a végtelenbe című önéletrajzi kötetében szemléletesen ír róluk: „A francia kisember ... védekezett rosszul fizetett állásában, védekezett az állam ellen úgy, hogy csalt a jövedelemadónál, védekezett embertársai ellen gyanakvó és dacos magatartásával, egyfajta savanyú mogorvasággal. Úgy is élt, beásva magát nyomasztó kis lakásába, szellőzetlen ruháiban, mint a csótány a páncéljában. És mégis: életmódja vonzott és lenyűgözött engem... Szívós gyökerekkel kapaszkodott hazája, városa, quartier-je, családja és szokásai talajába, ... sohasem járt külföldre... utálattal fogadta bármiféle változás gondolatát... magabiztos volt és önelégült, és minden szűklátókörűsége és komiszsága ellenére mélységes harmóniában élt önmagával, s a maga morgolódó, savanyú öngúnnyal teli modorában mégis több örömöt lelt ételében, borában, horgászásában és szexuális életében, mint bármilyen más emberi közösség tagja, amelyet valaha is ismertem.” (Boris János ford.)

Simenon hihetetlenül termékeny: ha ma megrendelsz egy regényt, tizenegy nap múlva már kész is van. Ebből nyolcat körmöl, hármat korrigál. Úgy szól a fáma: egyszer a Moulin Rouge előtt még üvegketrecbe is zárta magát, hogy a bámész népnek bebizonyítsa, rendkívüli esetben akár 24 óra alatt is végez egy könyvvel. ĺrásai azonban – vesd össze egy mai, pergő párizsi krimisorozattal, például az időnként nálunk is, a TV5 műholdas adásán látható Police Judiciaire-rel (Bűnügyi rendőrség) – egy rendkívül lassú világ lenyomatai. Maigret, a fővárosi rendőrnyomozóvá avanzsált moulins-i parasztgyerek elnyomozgat az Orfevres rakparton lévő irodájában, elücsörög a kocsikban, presszókban, pipázik, pernod-t (ánizslikőrt) iszik, sörözik. (Összehasonlításul, a kulturális különbségek érzékeltetése végett: „Nem kér egy kis répalevet?” – kérdezi Dan Robins felügyelő a San Francisco utcáin című amerikai sorozatban, amelyet elkészülte után harminc évvel most ismét műsorra tűzött a Magyar Televízió.) Madame Maigret sólettel, borjúmájjal és az örök kedvenc choucroute-tal („disznóságok” káposztával) várja férjét a Boulevard Richard-Lenoiron. Nehéz étkek ezek, szép lassan kell őket megenni, s utána még vissza kell sétálni az Orfevres rakpartra. ĺme egy leírás A türelmes Maigret című regényből: „Az a finom hús, amint ott rotyogott a kékes színű kockákkal kövezett, alacsony konyhában, az orbáncfű illata betöltötte a házat, Madame Maigret fel-alá járt az egyik szobából a másikba, kendővel a fején, a por miatt, Maigret ingujjban, nyitott gallérral, szalmakalappal a fején a gazt irtotta a kertben, kapált, gyomlált, gereblyézett, végül aztán elbóbiskolt, az ebéd és a helyben termelt, könnyű fehérbor után, egy vörös-sárga csíkos fekvőszékben, ahol hamarosan utolérte a nap, de nem tudta kizökkenteni kábultságából...” (Rayman Katalin ford.) Satöbbi.

Magyar sajátosság, hogy az Albatrosz-könyveken, illetve a tévésorozaton keresztül sok hazánkfia – kevésbé patetikusan: sorstárs – belső, átélt Párizsa lett ez a lassú Párizs. Simenon már volt – jóval a „világútlevél”, az ötvendolláros valutakeret előtt. S amikor az olvasó végül tényleg eljutott Párizsba, pontosan tudta – Simenontól –, hogy a pultnál olcsóbb meginni a feketét, mint leülve, ha pedig egy bérházba téved, az őt méregető szempár concierge-ben, fülkébe ültetett házfelügyelőnőben végződik. (Az élet tehát az irodalom után jár – és legalább egy esetben Simenonnál is. Lánya, Marie-Jo 1978-ban önkezével vet véget életének, s az egyik Maigret-ből nézi ki azt a helyet, ahol megveheti a gyilkos lőfegyvert.)

A Hitler-barát Vichy-állam kapcsán Simenon majdnem megégeti magát. Nem tesz ugyan semmit, de azt a rezsim „alatt” teszi. A háború után ez kínos, kapcsolatai is megromlanak, főleg Amerikában és Svájcban él tovább. 1972-ben abbahagyja az írást. Sírja nincs. Hamvait – végakaratának megfelelően – lausanne-i háza kertjében szórják szét halála (1989) után. Könyveit világszerte, ötven nyelven olvassák. A legendás párizsi Gallimard kiadó még legendásabb La Pléiade sorozatának történetében most, a Simenon-centenárium kapcsán fordul elő először, hogy külföldön mutatnak be köteteket. A belgiumi Liege-ben, ahol egyébként Simenon alig-alig fordult meg húszéves kora után. Némiképp kultuszromboló módon – de Simenon ars poeticáját szem előtt tartva – a Maigretknek kevesebb, az író kedvenc, s úgynevezett „kemény regényeinek” több hely jut bennük.