Soha nem vár külső segítséget

Boldoggá teszi… például a Ványa bá a Thália Színházban. Marinát, az idős dajkát játssza rengeteg élettapasztalattal. De boldogítják azok a figurák is, amelyeket a Rózsavölgyi Szalonban formál meg. És már itt az új évad: a Mesterkurzus című darabban Maria Callas szerepe várja. Karácsony táján pedig kijön a Csendes éj, Dettre Gábor filmje, amelyben testhezálló feladatot kapott.
 
Kit hív, mihez kezd, amikor semmihez sincs kedve, vagy ha csak rosszul ébredt, és valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy szeretné?

Soha nem várok külső segítséget. Olyankor azt szoktam mondani magamnak, hogy szedd össze magad, Molnár! Vagy elgondolkozom, hogy másoknak milyen az életük, mennyi gondjuk-bajuk van, nekem meg ugye, mennyi jó jutott! A vége mindig az, hogy örülök, hogy élek. Nem szabad lemerülni. Főleg az önsajnálatban nem. Azt el kell kerülni. Én nagyon hárítós vagyok. Hárítom el magamtól a rosszat. Megtanultam nem foglalkozni vele. Micsoda szerencsétlen életek vannak! Én meg egészséges vagyok, még mindig van munkám, vannak barátaim. Felkapcsolom a villanyt, és világít. Nyáron hűvös a lakásom, télen fűtött! Hát mit akarjak még? Tanyán nőttem fel, petróleumlámpa mellett, még mindig rettenetesen tudom becsülni, hogy felkattintok egy kapcsolót, és szétárad a fény a lakásban. Vagy nem kell a tüzelőt behordani a cserépkályhába. Vagy kinyitom a csapot, és meleg víz folyik belőle. Mi még lavórban fürödtünk szombatonként. Hol vagyunk már ettől? Ez csodálatos. De mondom, főleg az, hogy élek. A legtöbb barátom is él még. Ebben a korban egyre többen mennek el. Rokonok, kollégák. Arra is gondolnom kell, hogy én sem leszek örök életű. Épp a napokban olvastam Kern András nyilatkozatát, hogy ő a haláltól nem fél, csak a betegségtől, a hozzá vezető úttól.
 
Sejtem, mire gondol.

Igen, én a haláltól is félek. Szeretném még sokáig látni azokat, akiket szeretek, és még fiatalok. Jó lenne tudni, mi lesz velük, hogyan alakul az életük. De nem ülhetek majd ki egy felhő szélére, hogy lenézzek, na, mi van? Ez csak a mesében létezik. Marhaság! Isa pur és hamu vogymuk.
 
Mélyen elkeseredik, ha valami nagyon bántja, ha úgy érzi, beletiportak a lelkébe?

Szerencsére nem zuhanok mélyre. Az állandó munka ment meg. Egészen biztos, hogy az rángat ki a bajból. Az állandó tevékenység. Hogy nem hagyom abba. Néha nagyon jólesik, mondjuk egy pizsamás napon, amikor csak úgy nézek ki a fejemből, elbóbiskolni egy rejtvény fölött. Kiesik a toll a kezemből, és arra ébredek, hogy koppan a fejem az asztalon. Ezen is jót tudok nevetni. De igazából a feladat esik jól. Hogy minden napra megvan a tennivalóm. Ugyanis majdnem mindennap játszom. Kilenc futó előadást tartok karban, és évente egy-egy új bemutatóm van. Már olyan szerepeket néznek ki nekem, amelyek fizikailag megoldhatók, nem megerőltetők. Bár most a lábam is egészen jó állapotban van. Az agyam, a memóriám pedig egyáltalán nem kopik. Semmi ilyet nem tapasztalok. Mások panaszkodnak a fülükre. Nekem az is jó. A szemem is úgy-ahogy. Nem kell még szemüvegben játszanom. Ha lépcsőznöm kell, és megengedi a szerep, botot veszek a kezembe.

De anélkül is tud közlekedni?

Tudok. Csak viszem mindig magammal, mert elesni nem szabad. A bot sok mindenben segít. Az egyensúly megtartásában is. Kaptam mindkét térdembe őssejtinjekciókat, és semmi fájdalmam nincs. Most ment el tőlem a gyógytornász. Egy órára ígérkezett, és beállított tízkor. Ő is öregszik, szegény, és felejt. Az én szervezetem már jelzi, ha valami nem stimmel. Olyankor fokozatosan figyelek magamra. Lukáts Andor barátom kérdezte a minap, hogy minek szedem azt a sok gyógyszert. Mert az orvos jóhiszeműen felírta. Érzem, hogy jót tesz, segít. Háromhavonta megyek kontrollvizsgálatra, és az orvos mindig megállapítja, hogy hatnak a gyógyszerek. Akkor miért ne vegyem be őket? Én hiszek az orvosnak, aki azt mondja, fontos a gyógyszer.

Lelkileg mitől tud mégis összetörni?

Ha elmegy egy barát, egy kolléga, egy kedves ember. Az irtózatosan megvisel. Azt nehezen dolgozom fel. Sokszor nem merem kinyitni reggel a rádiót, mert jaj, megint elment valaki. Van, hogy váratlanul. Máskor közhelyesen azt mondom: Istenem, szép kort megélt! A halál persze mindig váratlanul jön. Még akkor is, ha tudjuk, ez a végkimenetel.
 
A Nemzet Színészei is egymás után távoznak.

Mindegyikük halála megérintett. Haumann Péter halála különösen fájdalmas volt. Nagyon jóban voltunk. Sokszor még nyilatkoztam is, hogy én maradtam az egyetlen barátja. Gyakran beszéltünk telefonon. Kapcsolatban voltunk. Sok mindent megosztottunk egymással. Próbálom elintézni, hogy valamit nevezzenek el róla. Hogy fennmaradjon a neve.

Ötven év után nemrég ellátogatott Kunágotára, ahol a gyerekkorát töltötte. Felkavarta, amit látott?

Szegeden turnéztunk A katona történetével. Másnap Békéscsabán játszottunk. Elindultunk, és szólt a sofőr, hogy harminc kilométerre van Kunágota, nem nézünk be? Hát benéztünk. Bár ne mentem volna! Terveztem én, hogy ellátogatok egyszer, de most ez is váratlanul jött. A templomon kívül jóformán semmire sem ismertem rá.
 
A házra sem, ahol felcseperedett?

Megálltunk egy ház előtt a Kossuth utcában. Kérdezem a férfit, aki az autóját szerelte, hogy melyik a 48-as? „Ez!” – mutatta. Állítólag hozzá sem nyúltak, mégsem ismertem fel. Mondta, hogy nézzek be, de olyan mérges kutyák voltak az udvarban, és csak a hosszú, nyitott verandát akartam látni, ahol egykor cigánykerekeztem. Állandó mozgáskényszerem volt. Mondta is anyukám sokszor, hogy csak egyszer mennél végig nyugodtan! De úgy láttam, a verandát beépítették.
 
A padlás sem vonzotta, ahol egykor Kosztolányit olvasott?

Csak felnéztem. A padlásablak megvolt.
 
És az iskola? Meg a mozi, ahová gyakran járt?

A mozi nem volt meg. Iskolából négy volt annak idején, most egyetlenegy van. Óvoda egy sem. Orvosi rendelő sem. Alig laknak már a faluban. Kicsit zavarban voltam. Kétoldalt a fő utcán is kivágták a nagy jegenyéket, nyírfákat. Nem ismertem rá. Keskenyvágányú kisvasút is volt hajdanán, ami a falvakat kötötte össze, de már a vasútállomás sincs. A templom zárva volt, de be tudtam nézni az üvegajtón. A szobrokra ráismertem. Meg a nagy oltárképre. Az ott van. Szent Imre herceg, a templom védőszentje. Szent Imre napján volt a búcsú a faluban.
 
És Szeged, a közgazdasági technikum, ahol érettségizett? Az milyen emlék?

Oda nem nézek. A korzót szeretem, ahol már nem kötelékben kellett menni a kollégiumból az iskolába. Ott már szabadok voltunk. Meg a Tisza-part. A színház. Azt szeretem. Lélekben nem sok közöm volt a közgazdasági technikumhoz. A kollégiumot megnéztem kívülről, de arra sem ismertem rá.
 
A francia–magyar szak a szegedi egyetemen kinek az ötlete volt?

Imádtam a francia nyelvet. Azt tanultuk. Csodálatos tanárom volt, ő mondta, hogy jelentkezzek oda. Zúdította ránk a francia műveltséget. De a szívem más irányba húzott. Annyira tudtam, hogy engem fel kell hogy vegyenek a színművészetire. Nem lett volna belőlem jó tanító.
 
Miért nem?

Magammal lettem volna elfoglalva, nem a gyerekekkel. Apám az összes szláv nyelvet beszélte. Elvitték az oroszok málenkij robotra, és soha nem jött vissza. Anyámék heten voltak testvérek, Kunágotán élt az összes nagynéném. Így kerültünk mi is oda, mivel anyám nem tudott visszaköltözni Erdélybe, ahol született.
 
Pályája elején, a Nemzeti Színházban egy amerikai vígjátékban Makay Margittal, a kor nagy színésznőjével játszott.

Csodálatos emlék ez nekem. Margitka volt a darabbeli édesanyám. Engem a Nemzetiben azonnal befogadtak a nagyok, rögtön a gondjaikba vettek. Rám akartak adni valami szőke parókát, át akartak változtatni egy szerep kedvéért. „Maga úgy jó, ahogy van. Ezt tépje le magáról!” – mondta a zseniális Balázs Samu. Szirtes Ádám óvatosan közeledett hozzám, nehogy megsértsen. „Hallom, maga parasztlány!” Igen, az vagyok. Neki ez szívügye volt. Sokan bántották emiatt. Nagyszívű, őszinte ember volt. Ami a szívén, az a száján. Sokan tartózkodóbbak voltak körülötte. A társalgóban egyszer a fizetéséről kezdett beszélni. Keveset kapott, panaszkodott. Egy úriember, kérem, nem beszél a fizetéséről, jegyezte meg valaki. „De miért nem mondhatja el, ami fáj neki?” – kérdezte Szirtes Ádám. Ilyen közegben nehéz volt neki. A fizetésén mellesleg én is megdöbbentem. Örült, hogy szövetségest talált bennem. Akkor még utolsó éves főiskolás voltam. Paraszti származása miatt sokan lekezelték. Megmosolyogták a háta mögött.
 
A mai Nemzetiben, amikor még ott játszott, milyen viszonyban volt Törőcsik Marival?

Sok mindenben hasonlóan gondolkodtunk. Átjött hozzám az öltözőbe, hogy az övé elkopott, és valamit mégiscsak kell feltenni. Kacagtunk, mert nekem is csak egy elkopott ceruzavégem volt, meg egy piros szájceruzám. Ádám Ottó mondta főiskolás koromban: „Magának a természetes színei nagyon jók, ne fesse magát!” Alapozókrém nincs is rajtam soha a színpadon. Nem hiszik el. Milyen szép a bőröd! Mit használsz, szokták kérdezni. Semmit. Tényleg nincs rajtam semmi. Csak csodálkoznak.
 
Dettre Gábor bemutatásra váró alkotásában, a Csendes éjben egykori növendékével, a kivételes tehetségű Vilmányi Benett-tel játszik. Egy idős, magára maradt asszony és egy lélekben megingott, huszonéves fiú szívbe markoló története a film.

Négy évig tanítottam színpadi beszédre Benettet. Ismerem az összes fájdalmát. Így sokkal könnyebb volt a játék. Természetesen adtuk egymásnak magunkat. Könnyű volt szeretni őt.
 
Budapestről ki tudott mozdulni a nyáron?

Még Velencébe is eljutottam! Rég nem utaztam ennyit. Jólesett. Minden nap tartogatott valami szépet.

A szerző a Vasárnap munkatársa