Minden bemutató egy újabb mérce

Mivel ott szlovák és magyar színház is működik, kamatoztathatná azt a pluszt, amit az egyetemen kapott. Végül valóban a Thália Színházban kötött ki, ahol sok szép szerepet kapott, tavaly mégis szabadúszó lett. Arra voltunk kíváncsiak, vajon mi vált valóra a diákálmokból.   A Tháliában továbbra is számos olyan darab van, amelynek szereposztásában ott a neved. Folyamatosan játszom a kassai előadásaimat, tavaly még hat repertoáron levő darab volt, idén három. Jelen vagyok Kassán, csak nem vagyok társulati tag.  Milyen feladatokat, milyen kihívásokat kaptál a Tháliában?Egyrészt minden munka kihívás. Másrészt akkor volt egy új korszak Kassán, új lett az igazgató, a társulat is megváltozott, új emberek jöttek, mások távoztak. Jó három és fél, majdnem négy évadot töltöttem a Tháliában, s rengeteg szép szerepet kaptam. Rögtön Brian Friel Philadelphia, nincs más út! című darabjával kezdtük Léner András rendezésében, azt az előadást nagyon szerettem. Nádasi Petivel mi játszottuk Gar O’Donnellt. Bár nem élt meg nagy előadásszámot, szerintem a nézők is szerették. Gál Tomi rendezte a Gergő és az álomfogó című mesemusicalt, azzal rengeteg helyen jártunk, azt is kedveltem. Aztán jött a színházi világ kompromisszumairól, egy előadás keserves születésének hátteréről szóló Színházkomédia, ez volt az első darab, amelyben Cacával (Czajlik József igazgató – a szerz. megj.) dolgoztam mint rendezővel. Az első évad utáni nyáron az egykori egyetemisták csináltunk egy közös előadást, ott volt Szász Pali, Tarr Csilla, Rab Heni, Nádasdi Peti. A következő évadokban rengeteget tanultam. Szokás mondani, hogy az iskolában jogosítványt kap az ember arra, hogy színész legyen, aztán majd a színházban tanulja meg a szakmát.  Kassát azért tartottad előnyösnek, mert ott a magyar Thália és a szlovák Állami Színház is. Ebből a kettősségből lett valami?Olyan szinten nem, hogy az államiban nem játszottam, de jelen vagyok mindkét nyelvben, s nekem ez volt a fontos. Amellett, hogy a Tháliában szerződésem volt, színészmesterséget tanítottam az egyik itteni szlovák konzervatóriumban, s tanítok a mai napig is. Valamilyen szinten szlovákul is csinálok színházat. Volt egy olyan terv, hogy a Tháliának és az Állami Színháznak lesz egy közös produkciója, nem tudom, miért nem valósult meg. A Rovásban is kezdtünk Madarász Mátéval és Cibula Petivel előadásokat készíteni, de ez nem folytatódott. Kassát mégis nagyon jó helynek tartom, az európai kulturális főváros program keretében különböző projektek jöttek létre, így 2013-ban a megszokottnál pezs­gőbb volt a kulturális élet.  Az Erasmus-program keretében jártál Budapesten. Lévén, hogy a nővéred is ott él a családjával, nem próbálkoztál bekerülni valamelyik fővárosi színházba?Játszok most is, mert a Váci Dunakanyar Színház és a Nemzeti együttműködésében csináltuk meg az Yvonne, burgundi hercegnőt. A lengyel Witold Gombrowicz darabját egy neves ukrán színházi szakember, Yaroslav Fedoryshyn rendezte, s havi egy alkalommal a Nemzetiben játsszuk, emellett pedig Vácott. A Tháliával is szerepelek néha Pesten.  Annak idején az is elhangzott, hogy szíved szerint Komáromba szívesen mennél, onnan egy ugrás Pozsony és Budapest is. Erre nem volt lehetőség?Amikor ötödéves voltam, Tóth Tibor igazgatóval beszélgettünk, s ő mondta, tervezi, hogy fiatalokkal feltölti a színházat, bővíti a társulatot, ami később meg is történt. Én Kassára szerződtem, s Komáromba vendégelőadásokra járok a Tháliával, de felkérésem onnan nem volt.  Pozsonyban azért nem akartál maradni, mert itt csak szlovákul játszhatnál, márpedig te kaptál egy pluszt – a kétnyelvűséget. Azért vagyunk kétnyelvűek, hogy tartsuk fönn. A Vekker Műhellyel készítettünk egy kétnyelvű előadást Másik oldal címmel, ez drámapedagógiai darab, ami a szlovák és magyar együttélés minden pozitív és negatív hozamáról szól, s gyerekeknek játsszuk osztálytermekben. Mi megyünk el utánuk, félig-meddig interaktív módon beszélgetünk, megvitatjuk a dolgokat, kérdezünk, ők meg véleményt mondanak, s szervesen bekapcsolódnak az előadás menetébe. Az a normális, ha az ember lentről kezdi – ezt is mondtad. Most hol tartasz?Jó kérdés! Fogalmam sincs. Sose terveztem úgy, hogy öt év múlva itt vagy ott leszek. Munkáam eddig mindig volt. Miután szerződést bontottam Kassán, bele is gondoltam, mennyire volt merész vagy jó döntés, hogy a saját lábamon próbálok megállni, de lekopogom, eddig sosem volt gondom azzal, hogy ne lett volna mit csinálnom. Sőt! Nem tudom, hová legyek, annyi a dolgom. De ez nem is a sikeresség kérdése, inkább a hozzáállásé. Ha az ember olyan fajta, mindig talál magának munkát. Én az vagyok, aki nem nagyon tud megülni egy helyben. A másik dolog, hogy milyenek ezek a munkák. Hozzám az élet volt annyira nagylelkű, hogy érdekes és kreatív embereket, produkciókat küldött nekem. 2011-ben végeztem, értékelem, hogy az eltelt öt évben jó dolgokat éltem meg, s tudtam hozzátenni ahhoz, amit a suliban tanultam. Szerencsésnek érzem magam. Minden úgy történt, ahogy annak történnie kellett, s mindenből tanultam. A nem annyira sikeres előadások is valamiért hasznosak. Most ugyan még nem tudom, miért, de egyszer majd talán. Magad szoktad elemezni a játékodat?Folyamatosan számot vetünk önmagunkkal, s ha egy színházi évadnak vége lett, mindig vannak megbeszélések, készülnek számvetések. Azáltal, hogy az ember mindig többet akar, mindig hátra kell néznie, hogy mi volt az, ami sikerült, s mi az, ami majd következik, s jó lenne kipróbálni.  Tépelődő ember vagy? Ha valami nem sikerül, bántanak a kritikák? Kinek a véleménye számít leginkább?Amíg iskolában van az ember, sokat ad a tanárai véleményére. Ha kikerül, másfelé sodorja az élet, önmagában tudja megélni és értékelni leginkább a helyzeteket. De vannak, akiknek a véleménye sokat számít. Például a volt osztálytársaké. Van pár olyan, akivel a mai napig intenzíven tartom a kapcsolatot: Maťo Šalacha, Peťo Brajerčík, Miro Dacho, aki az egyetemen maradt. Eljárunk egymás előadásaira, s mint szakmabeliek megbeszéljük, mi tetszett és mi nem, ha találkozunk nyaranta, mindenki elmeséli, hogy mi történt vele.  Decemberben találkoztam a volt osztályfőnököddel, Milka Vášáryovával, s mindjárt rád kérdezett. Merthogy nem volt ideje lemenni Kassára, hogy megnézzen a színházban. Tényleg?! Egyrészt ő nagyon szereti a diákjait s a magyarokat, igaz, ő emberileg mindenkit szeret. Az egyetemi öt év nagyon intenzív volt, sokat voltunk együtt, az órák háromnegyedét a színészet tette ki. A kapcsolat folytatódik, az osztálytársaimon látom leginkább, hogy azokkal, akikkel egy-két évig nem találkoztam, ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nincs a kínos tapogatózás, minden megy tovább. Visszatérve Milkára: néha nagyon keménykezűen bánt velünk, de mi akkor nem tudtuk, hogy ez a javunkra történik. A szigor kegyetlen dolog, de ez az útja, hogy megtanítson valamire, tűzzel-vassal a maximumot hozza ki mindenkiből. Mi tudtuk végig, hogy szeret minket, de nem mindig értettük a kőkeménységét.  Mi volt a legnagyobb kihívás számodra az egyetem befejezése óta?Jelen lenni folyamatosan. A színház olyan szakma, amelyik nem arról szól, hogy elég egy előadást vagy szerepet jól megformálni, s akkor már befutottál. Minden premier egy újabb mérce, ha csinálsz egy rossz munkát, lemondanak rólad. Minden munka nyilvános, minden előadás nézők előtt zajlik, s mindig bizonyítani kell, hogy van helyed a színpadon, képes vagy rá.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"224665","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]] A filmmel hogy állsz?Legutoljára tavaly nyáron forgattam egy sorozatot, a Családi eseteket. A filmes szakma nagyon kemény, azok a filmesek, akiket én ismerek, mind fiatalok, nekik még be kell futniuk. Szlovákiában népszerűek a sorozatok, de azáltal, hogy én Kassán voltam, nem is jártam a válogatásokra. Annak idején a formabontó előadások álltak hozzád közel. Változott valami?Jó előadásokat szeretnék. Hogy milyen a formája, nem lényeges, fontos, hogy megszólítson, olyan témakörrel foglalkozzon, ami érdekel, ami közel áll a mai kor emberéhez.  Szerepálmaid továbbra sincsenek?Olyanok, hogy szeretnék Hamlet vagy III. Richárd lenni, nincsenek. Van viszont sok szerep, amit sajnálok, hogy már nem játszom, mert levették a műsorról. A Philadelphia ilyen, amit 2011-ben mutattunk be. Egy huszonéves fiúról szólt, aki egy ír faluban nőtt fel, s boldogtalan. Amerikába, Philadelphiába akar menni, kitörni a világból. Mai téma az emigrációról, s abban volt érdekes, hogy a fiúnak volt egy belső és egy külső énje. A belsőt Nádasdi Peti játszotta, a külsőt, amit a világ lát, meg én, szinte egész előadás alatt egyszerre voltunk színpadon. Kassán a társulatból kiléptél, szabadúszó lettél.Igen, tavaly januártól. Azóta járom az országot, már említettem, mivel. Játszom Vácott, osztálytársnőm, Miška Zakuťanská darabjában a Négyzetgyökben és az Yvonne, burgundi hercegnőben. A Kassai őrjáratból készült egy önálló Márai-estem. Ez érdekes volt, mert azután, hogy megszólítottak, lenne-e kedvem, igent mondtam, de nem volt semmi anyagom. Pedig már egy ideje foglalkoztatott, hogy mire lennék képes egyedül a színpadon, lekopaszítva, lecsupaszítva. Tavaly nyáron nekiláttam, s összehoztam egy nyolcvanperces összeállítást az Őrjáratból. Most, hogy beütött a migránsválság – ráadásul sok szó esik kereszténységről, felelősségről –, annyira aktuális. Márai a negyvenes években írta a könyvet, amikor tombolt a második világháború, mégis olyan, mintha a máról beszélne.  Hogy élsz manapság? Még mindig a mamahotel előnyét élvezed?Nem, a barátnőmmel élünk Kassán. Itt is és Budapesten is van egy albérletünk, pendlizünk. Egyelőre többet vagyunk itthon, úgy az év egyharmadát töltjük Budapesten.  Édesanyád könnyen elengedett?Nem könnyen. Édesanyám sohase fog elengedni, az anyák nem engedik el a gyerekeiket. Ez olyan ideiglenesen máshol élek az ő szemében. Meg nem lakunk messze, gyakran járunk a szülőkhöz, bár szerintük soha nem lehet elég gyakran járni.  Mi vár rád legközelebb?Júniusban lesz egy bemutatónk Egerben, ez egy nyári, szabadtéri előadás lesz. És más projekt is ígérkezik, de ez még nem publikus. Ha összejön, három-négy év után megint szlovákul játszom.  Diákként azt mondtad, nem az a fontos neked, hogy híres légy, hanem az az álmod, hogy jó színházban játsszál, s ennek feltétele a jó közösség. Most, hogy szabadúszó lettél, ez továbbra is reális?Biztos. A szabadúszó egy helyzet, nem mondom, hogy életem végéig az leszek. Továbbra is fenntartom, hogy jó tartozni valahová, megvan az előnye a kőszínházi létnek, biztonságot nyújt. A szabadúszásban meg az a jó, hogy változatos, folyton új közegben dolgozik az ember.