Mezítláb táncolt a Lidón

Grosan Cristina a legjobb fiatal rendező díját nyerte el a világ legnagyobb múltra visszatekintő filmes mustráján. Három nő káoszba forduló napja a nagyvárosi forgatagban – egyetlen mondatba így sűríthető a romániai rendező disztópiája, amely egy rejtélyes módon összeomló világra hívja fel a figyelmet. Kerekes Vica egy különc tinédzser nem kevésbé különc édesanyjaként tűnik fel a filmben, s bár csak egyetlen napot töltött Velencében, kellemes csalódásként élte meg az ottani vendégeskedést.

De hogyan kötött ki mégis a lagúnák városában, ha azt állította, minden sejtje tiltakozik a fesztiválok ellen, és egyáltalán nem vágyik végigvonulni a vörös szőnyegen, sőt a fényűző partik sem vonzzák?

„Valóban nem éreztem azt, hogy része kell legyen az életemnek a fesztiválozás. Velence sem csalogatott ez ügyben. A Karavánnal Magyarországon című nyolcrészes cseh úti filmet forgattuk az elmúlt hetekben, hónapokban, le voltam kötve rendesen. Aztán hirtelen lett egy szabad napom, pont az, amikor a Hétköznapi kudarcok premierje volt Velencében. Elszóltam magam. Egy magyar kollégám a cseh stábból, aki jó barátom, azonnal jelezte, hogy ő szívesen elvinne. Megőrültél? – kérdeztem tőle, egy nap alatt megjárni egy ilyen hosszú utat? Öt és fél óra oda, öt és fél vissza, mondta, és már tudtam, hogy menni fogunk. Remek sofőr, többször mentett meg nehéz helyzetekben. Este beültünk a kocsiba, éjjel kettőkor megérkeztünk Velencébe. A szállodába gyalog mentünk a parkolóból. Másfél órás út volt. Pár óra alvás után, reggel hétkor azt kérdeztem magamtól: kellett ez nekem? Iszonyú fáradt voltam.”

Estélyi ruhát, a délelőtt 11 órai ünnepi bemutatóra a barátnője talált neki. Pont jó volt rá, és a tetszését is elnyerte. Magára kapta, a sminkjét és a frizuráját egyedül csinálta meg, és megint csak gyalog elindult a bemutatóra.

„Nem gondoltam, hogy minden ennyire élvezetes lesz. Nem voltak ugyanis kötött programok, nem volt percre pontosan beosztva az időm, lazán, felszabadultan éreztem magam. Mintha álmodtam volna. Annyira kimerült voltam, hogy szinte egy másik dimenzióban jártam. A filmet ott láttam először. Különleges alkotás tele finom rezdülésekkel, amelyek erős ütéseket ejtenek a néző lelkén. Grosan Cristina érzékeny, felkészült rendező. Nem akarja megúszni a dolgokat. Figyel a színészeire. A rejtett nyelvet szereti. Ennek eredménye, hogy a film nagyon közel tudott férkőzni hozzám. Különös szorongást vált ki minden érző emberben. Nem hatásvadász, pedig robbantgatások is vannak benne.”

Olyan volt számára a Velencében töltött egyetlen nap, mint egy rövid kis kirándulás. Könnyedén vette, semmi görcs, befeszülés, pedig a délelőtti premier miatt is komoly érdeklődés övezte a filmet.

„Rajtunk volt a világ szeme. A vetítés előtt és utána is megállítottak az emberek. Fotóztak. Zavarba ejtően kedvesek, közvetlenek voltak. Tetszett nekik, hogy a cipőm már a kezemben volt, nem a lábamon. Le kellett vennem, mert ha abban gyalogolok tovább, vércsíkot húzok magam után. A fekete ruhámhoz az is hatásos lett volna. A második fotózáshoz a cseh kolléganőim gyorsan átöltöztek, nekem nem volt még egy ünnepi viseletem. Ott volt a film zeneszerzője, Jonatán Pastirčák, főiskolai osztálytársnőm, Táňa Pauhofová férje. Lekaptam róla az elegáns piros zakóját, magamra tettem, és már ott is állt egy másik Vica. Ebből sem csináltam nagy ügyet. Ebéd után táncoltam egy kicsit a tengerparton, és már ültünk is vissza a kocsiba, irány Budapest. Három nap forgatás várt még rám a csehekkel. Rengeteg szöveget kellett még megtanulnom. Hogy díjat nyert a film, azt már itthon, az internetről tudtuk meg mindannyian.”

Hogy Velence után most már jöhet Berlin, Cannes vagy San Sebastian? Kerekes Vica csak nevet a megjegyzésemen.

„Ha stressz nélkül, váratlanul jön, bevállalom. De akkor sem hiszem, hogy rákapok a fesztiválokra.”

A szerző a Vasárnap munkatársa