Elmennék én béralvónak!

Piliscsaba nem csak Viola Szandra hétköznapjait, hanem mesevilágát is áthálózta (Fotók: Hatházi Tamás)

Még mindig szeretek nagyokat álmodni, mindig nagyon sok kreatív ötletem van, aminek sajnos csak egy részét tudom megvalósítani, pedig ontanám magamból az újabb és újabb kulturális találmányokat, társításokat, projekteket, meséli Viola Szandra költő-író, akit „elterjedési területén”, a „világvégi Piliscsudán”, vagyis a Budapesttől háromnegyed órányi autóútra található Piliscsabán kerestünk fel. 

„Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést Szabó Lőrinc a Testem című, eredetileg 1928-ban megjelent, tömör sorokból álló versének nyitányában. Aztán az első strófa végén megfogalmazott „hogy legyek a sok én közt én is Én” már egyfajta feladatszabása és összegzése a sajátos identitáskeresésnek. „Ki vagyok én? nem mondom meg; / Ha megmondom: rám ismernek” – ez már Petőfi Sándor, meg az első sorról elnevezett pozsonyi vers. „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény” – olvasható Ady Endre Sem utódja, sem boldog őse... című versében. És aztán ott van Weöres Sándor, aki a folytonos változás jegyében arra a szintén gyakran idézett megállapításra jut, hogy „ki minek gondol, az vagyok annak…”

Az érzelmi-értelmi sokértelműség azonban nemcsak a magyar irodalom egykori alkotóit jellemzi, hanem a kortárs íróemberek mellett – éppúgy, mint ahogyan az értékes versek az univerzalitás élményét kínálják – mindannyiunkat. A Csongrád-Csanád vármegyében található Szentesről származó, idén harminchét éves Viola Szandra közösségi médiás profilján az alábbi bemutatkozás olvasható: Viola Szandra író, költő, kulturális újságíró, színház-és tánckritikus.

Miközben ezen gondolkozunk, már le is parkolunk a többnyire felhős, azonban a délutáni napfénytől szabályosan ragyogó Piliscsabán. Nagy a nyüzsgés az Egyetem utcai kézműves cukrászdánál, amely interjúalanyunk lakhelyétől alig egy köpésre található, és ahol sárga- és barna alapszínű ruhában, fekete szövetkabátban és vállán könyvekkel megrakott vászontáskával hamarosan meg is jelenik.

Egyszer volt, hol nem volt…

Viola Szandra neve talán nem sokaknak jelent biztos kapaszkodót a magyar irodalom és újságírás világában. Márpedig sokan ismerjük, elég régóta, a legkülönbözőbb kapcsolódási pontokon keresztül. Van, akinek a „testverselő lányt” testesíti meg, aki izgalmat és divatot teremtett a testre írt versekkel, amelyekkel nemcsak a budapesti Andrássy utat, hanem a kereskedelmi televíziókat és a bulvárlapokat is bejárta. A látványos „könyvruha” mellett sokaknak egyből a hangja jut eszébe, a Poétikon elnevezésű rádióműsor miatt, amelynek a szerkesztő-műsorvezetője (eddig kétszázhatvan adás ment le a Karc FM-en, de jelenleg éppen nem fut az irodalmi beszélgetőműsor). Aztán ott vannak még a verslámpák és -ékszerek (most is sajátgyártmányú művészgyűrű van az ujján, rajta egy Radnóti-idézettel), meg a tucatnyi színházi vagy táncelőadás, amelyről kritika született az elmúlt években, vagy a különböző gondolatok mentén kibontott, irodalmi lapokban közreadott esszék tömkelege, amelyek hamarosan önálló kötetté formálódnak.

Merthogy Szandra elsődlegesen: író. Első kötete, a Léleksztriptíz 2008-ban jelent meg, a Testreszabás című, második és általa sokáig legfontosabbnak talált munkája 2014-ben, közvetlenül azután, hogy hazánkat képviselte a húsz ország részvételével, az azeri fővárosban, Bakuban megrendezett Nemzetközi Költőnők Konferenciáján. Legújabb verseskötete, a Használt fényforrások négy éve került a könyvesboltok és könyvszerető otthonok polcaira, első meseregénye, A Világfa kilenc ága pedig fél éve jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában.

 „Ha az alkotói történetemről van szó, akkor biztos, hogy az még egész kislánykoromtól indul, amikor még igazán meghatározó volt a mese. Anyukám mesélte, hogy nem volt elég az egy mese, de a kettő sem, általában három-négy szöveget kellett, hogy olvasson az ágyban” – kezd bele a gyermekkori élmények felelevenítésébe a kávézóban. Gyermekzsivaj szalad végig a félszobányi presszó erős vászonnal körbezárt „kiülős” egységén; mintha a világ összes gyermeke egyszerre akarná az anyját. Talán nekik sem ártana egy olvasós-hallgatós komoly esti szertartás, állapítjuk meg.

„Nekem minden nap olvastak esti mesét, de nem tudom, hogy szokás-e még. Mivel nincs gyermekem, konkrétan nem látok erre rá, azt viszont el tudom mondani, hogy az én időmben mire felnőtt egy gyerek, addigra már tucatnyi irodalmi hatás érte. Kezdjük azzal, hogy már az óvodában is nagyon sokat találkozott az irodalommal: versekkel, dalokkal, mondókákkal, mesékkel. Aztán később az iskolában is, esetemben például olyannyira, hogy nálunk a költők voltak a sztárok” – meséli, s rögvest megemlíti: az ezerötszáz lelket számláló Derekegyházán járt általános iskolába, utána került a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba, ahol „félig-meddig” drámatagozatos volt.

Na de vissza a meséhez! Hogy mit olvasott neki a kémia–biológia szakon végzett, jelenleg talajlaboratóriumot vezető édesanyja? „Szerintem egyrészt válogatásokat, klasszikus mesekönyveket, Benedek Elektől kezdve, később Weöres Sándor gyerekeknek szóló verseivel, meséivel folytatva a sort. És aztán ott volt a két nagy sztárom: Petőfi, majd Arany János.” Az általános iskolás lány, meséli, annyira izgalmasnak találta Kukoricza Jancsi népeposzi-álombéli világát, hogy hétről hétre alig várta a János vitéz következő fejezetét. „A tanárom annyira jó oktató volt, Petőfi műve pedig olyan könnyen megtalálta a hozzám vezető nyelvezetet, hogy titokban mindig előre olvastam, mert érdekelt, mi történik majd a következő úton. Tényleg benne éltem abban a mágikus univerzumban!”

Galéria

Keresztbevágott napok

Nehéz egyetlen napot felidézni, amikor elkezdtem írtam, szögezi le parányi gondolkodás után. „Az első keresztbevágott nap az életemben, mint Kassák mondja A ló meghal a madarak kirepülnek című versében…Hát nem is tudom! Szerintem nem tudom valami nagy eseményhez kötni az indulásomat. Nyilván a serdülőkor nálam is elhozott kérdéseket és válaszokat, bizonytalanságot és útkeresést, meg aztán a bölcsészkar volt igazán jelentős élménygeneráló” – említi a felsőfokú tanulmányait, amelyeket magyar, kommunikáció, pedagógia és filozófia szakon – köztársasági ösztöndíjas hallgatóként – végzett el a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, akkoriban, amikor a campus még Piliscsabán volt.

„Nagyon beleástam magamat a bölcsészettudományokba, mert nemcsak érdekelt, hanem szerettem is, amit tanulok” – árulja el az egyetemi évek kapcsán, amelyeket „rendkívül építőként” és „nagyon meghatározóként” ír le. „A filozófia a fentebb való létnek a kérdéseit vizsgálja, és nagyon azt éreztem, hogy a saját bőrömön is tapasztalom ezeket a kicsit transzcendens irányba mutató energiákat. Piliscsaba, az egyetem abszolút védett környezet volt. Olyan időszaka az életemnek, amikor kevésbé kellett a hétköznapi dolgokkal foglalkoznom, hanem a bölcsészettudományokra összpontosíthattam” – sorolja. Meg a pilisi röghegység elvarázsolt környezetére, amelybe akkoriban szeretett bele.

Piliscsaba nemcsak Szandra hétköznapjait, hanem mesevilágát is áthálózta. Legfrissebb kötete, A világfa kilenc ága egy tizenhat éves budapesti lányról, Lichtenberg Hajnalról szól, aki a koronavírus-járvány miatt kénytelen feladnia budapesti életét, mert az édesapja vidékre költözteti. A „világvégi Piliscsudán” azonban mégsem unja halálra magát, mint ahogyan arra számított, hiszen megismerkedik egy boszorkányszerű öregasszonnyal, Lucával, aki nem elég, hogy túlvilági lényekről beszél neki, meggyőződéssel hiszi, hogy Piliscsuda a világ közepe. Itt áll a Világfa, ami kilenc ágával tartja az ég kilenc rétegét, de a terebélyes varázsfa ágai gyorsan összekuszálódhatnak és akkor lesz ám csak irgum-burgum! És ha valami megtörténhet, hát meg is történik: Luca és az idős asszony megnyerő unokája, Dávid hamarosan már kísérteties, a mi világunkon túlról érkezett lényekkel veszik fel a harcot.

„Piliscsaba nem véletlenül meghatározó környezet számomra. 2005 óta, vagyis idestova húsz éve itt lakom” – feleli arra a kérdésünkre, hogy mióta lakik a madárcsicsergéses budapesti agglomerációban. És hogy mindig ebben az utcában? Igen, vágja rá, majd lelkiismeretesen helyesbít, „konkrétan egy évig laktam máshol, de ezt leszámítva mindig csak ebben az utcában.”

Egy másik önmagam

Langyos szél remegteti a vendéglátóegység sárga ponyváját. Szaladgálnak felettünk a felhők, már gyenge ereje van a tavaszi fáradt napnak. Hátat intünk az óvodából, iskolából elhozott gyermekeknek és kialvatlan szülőknek. Mire a fázós Szandra begombolja a szövetkabátot, a kora esti napsugarak kijelölik az útirányt: egyenesen fogunk sétálni, felfelé, az erdőbe és közben meghallgatjuk a mese folytatását!

Rózsaszínbe és fehérbe borult fák mellett haladunk, kisgyermekek nyargalnak műanyag robogókon fel-alá, egy lassan csordogáló patak mellett. Ilyen lenne Piliscsaba/csuda? „Szerintem valahogy nagyon jók az energiái” – halljuk vendéglátónktól, aki menetközben folytatja: „Amikor Budapesten vagyok, abszolút nem tartom hatékonynak magamat. Vagy csak pusztán nem jönnek eredeti gondolatok. Nem is tudom…olyan, mintha egy másik önmagam lennék. Egyébként nagyon érdekes, hogy minden helyszínen egy másik Viola Szandra jelenik meg. Kíváncsi lennék, hogy ezt mások is tapasztalják-e.”

Bár falun és kisvárosban nőtt fel, ilyen eleven módon máshol még nem tapasztalta meg az erdőt, a madárcsicsergést, a levegő illatát, amely belekúszik a hajzuhatagba, felüti fejét a reggeli kávéban és beáramlik a vérkeringésbe. „Valóban így érzem, pedig most egy városias utcán indultunk el. Elég csak ötperces sétára mennem, egyből olyan utcákban találom magamat, ahol az egyik oldalt házak, a másik oldalt már erdő van. Piliscsaba azért is érdekes számomra, mert közel is van Budapesthez, de mégis együtt lélegzik a természettel” – értékeli a sajátos környezetet, majd hozzáteszi: a harmóniánál nincsen fontosabb és nehezebben fenntartható az életben.

Egyre meredekebb utcákon kaptatunk felfelé, nem is beszélünk, amíg Szandra vissza nem tér az előző gondolathoz. „Nagyon nehéz a testet karban tartani, de ez minden szintre igaz: akár a közvetlen környezetemre, akár a lakásra is, nem beszélve a rengeteg teendőről” – szólal meg abban a különleges idillben, amelyet „istenadta rendnek” hív. Megállunk egy régi ház előtt, kóbor macska vár egy meleg kézre. „Általában csak sétálok, de mindig megvakargatom a környék összes macskáit. Meglátnak és jönnek oda, gondolom, vonzom őket. Öregnek is nagyon macskás leszek, valószínűleg pont az a néni lesz belőlem, akinek kilenc macskája van” – meséli.

Képtelenség nem észrevenni a természet iránti szeretetet és csodálatot a „világfás” kötetben sem. „Azt szoktam mondani, hogy lábmeghajtású az agyam. Tehát, hogyha egy helyben vagyok, akkor valahogy nem jönnek olyan jó gondolatok, mint amikor sétálok, mert akkor maguktól teremtődnek. Nekem egyébként ez a legnagyobb rejtély az alkotásban. A jó vershez, a jó esszéhez kell a tétlenség, a semmittevés különleges állapota, amit egy sétában meg lehet találni. A világfa kilenc ága alapcselekménye is barangolás közben született meg bennem. Most először írtam fantasyt, de nem bánom, mert a zsáner abszolút szépirodalmi műfaj tudott maradni” – magyarázza.

És hogy született a regény? „Nem ment könnyen, hiszen elsődlegesen lírikusnak tartom magamat. Féltem a hosszú műfajoktól. Sokáig tartottam attól, hogy nem lesz elég cselekményem, mert a regény szövegét is egy rövid költői alapból kezdtem széthúzni” – ismerteti a kezdeti időszakot, amelyet valamikor 2022 tavaszára tesz. És a végeredmény? „Azt hiszem, azzal már megelégedhetek, bár nem akarom nagyon dicsérni a saját portékámat, de jött sok pozitív visszajelzés, Az Év Könyve 2023 szavazáson még a top 10-be is bejutott. Szerettem volna egy olyan nyelvet és világot alkotni, amely a régi és jelenlegi keveréke. Most úgy érzem: sikerült megszólítanom a kamaszokat.” Lesz folytatás is? Naná, már vágjuk is rá a hallani kívánt választ a saját kérdésünkre, méghozzá legalább trilógia! „Fején találtad a szöget, de a Hajnal öröksége cím alatt futó könyvsorozatot nem háromkötetesre tervezem. A másodikat most adtam le a kiadónak, de szeretnék harmadik és negyedik részt is írni hozzá” – tudjuk meg.

Útkereszteződés

Téma témát, virágba borult fa virágzó fát követ, mire utat talál bennünk egy utolsó kérdés. Merre szoktál sétálni, tesszük fel bátortalanul. Szandra a félénkség és dacosság keverékével a távolba mutat, majd így szól: egyébként arra. Látjuk-e az út végét a messzeségben? Azt nem mondhatnánk. Nem lényeges, úgyis nagy kör lenne, állapítja meg. Hát, akkor miért ne tennénk meg? – kérdezzük.

„Még mindig szeretek nagyokat álmodni, mindig nagyon sok kreatív ötletem van, aminek sajnos csak egy részét tudom megvalósítani, pedig ontanám magamból az újabb és újabb kulturális találmányokat, társításokat, projekteket” – osztja meg velünk gondolatait. Ha az írott világ – legalábbis az övé – modellezi a valóságot, az álmok sem lehetnek tétlen látogatók. „Csodálom azokat az írókat, akik nagyon tudatosan felépítik az irodalmi munkáikat. Én nem vagyok annyira racionális, de azt tudom, hogy az alkotásnak szeretnék élni” – meséli egy útkereszteződésnél, ahol csak annak tudatában engedjük el, ha elmondja a jelenlegi életére legjobban rímelő versét.

Viola Szandra elköszön tőlük, fejből mondja a Béralvó című munkájának első négy sorát: „Elmennék én béralvónak, / mások helyett álmodónak / vagy árnyék-nyújtogatónak, / a fény, a késő nyári délután helyett.”

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?