Villámkritika az Oscar-jelölt filmekről

Anora

Sean Baker arany pálmás fekete komédiája talán az egyetlen film az idei felhozatalból, mely tabutémában próbál érzékenyíteni. Mikey Madison egy fiatal prostituáltat alakít, akinek váratlanul felfordul az élete, miután feleségül veszi őt egy orosz oligarcha kicsapongó fia. Az Anora az év talán legviccesebb két órája, mely legjobb pillanataiban a klasszikus kabarék és a Bolondos dallamok energiáját idézi. Ugyanakkor nem fél megrázni és zavarba ejteni sem, ha a cselekmény úgy kívánja. Pörgős, mégis földhöz ragadt értekezés egy olyan világról, ahol gyakran minden a szex körül forog – egyedül az empátia nem.

A brutalista (The Brutalist)

Brady Corbet magyar vonatkozásokkal tömött filmje a négyórás hossz ellenére rövidebbnek érződik, mint némely vetélytársa. Adrien Brody komplex, lehengerlő alakításában Tóth László holokauszttúlélő építészt követhetjük, aki Amerikába menekül egy jobb, sikeres élet reményében. Kietlen látképeivel, visszhangzó zenéjével A brutalista olykor maga is egy múzeumi lelet érzetét kelti, a kifogástalan ritmusnak köszönhetően viszont sosem válik unalmassá. Kimért, elegáns meditáció egy olyan üzenetről, ami fontosabb, mint valaha: hogy a történelmi traumák jóval azután is velünk maradnak, hogy a világ továbblépett.

Konklávé (Conclave)

Edward Bergertől tavaly megkaptuk a 2020-as évek talán legjobb thrillerét. Ralph Fiennes egy kiégett bíborost alakít, aki igyekszik zökkenőmentesen lezavarni egy pápaválasztást, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valaki a Szentszékre akar törni. A Konklávé feszült, a legnagyobb krimiket idéző macska-egér játék hatásosan megformált, lebilincselő jellemekkel és intelligens fordulatokkal. Legnagyobb erőssége talán mégis az, hogy nem fél tökéletlen embereket látni a klerikusi köpeny mögött, sem pedig legnagyobb harcosai ellen fordítani az egyetemes bölcsességet: az Úr útjai kifürkészhetetlenek.

Emilia Pérez

Egy mexikói drogbáró mindent hátrahagy, hogy magát nővé operáltatva új életet kezdhessen – ezzel a nem mindennapi felütéssel indít Jacques Audiard különc musicalje, a maximumot azonban sajnos nem sikerül kihoznia belőle. A fordulatos, provokatív morális kérdéseket feszegető cselekmény egy összecsapott fináléba torkollik, mely méltatlanul lógni hagyja izgalmas szereplőit. Az összképet ugyan igyekszik befoltozni az őrültsége ellenére is hangzatos, kreatív zenelista, ám az Emilia Pérez többi aspektusához hasonlóan ezt is legalább annyian fogják utálni, mint méltatni. Inkább érdekes, mintsem jó (és díjérdemes) film.

Sehol se otthon (A Complete Unknown)

James Mangold legújabb zenés életrajzi filmje ugyan nincs híján a műfaj megszokott kliséinek, mégis sikerül azzá a nosztalgikus hullámvasúttá válnia, ami pár éve a Bohém rapszódia lenni próbált. A vászonról egyenesen három legendás zenész is visszamosolyog ránk, még ha Timothée Chalamet hanyagul elegáns Bob Dylanje egyértelműen ki is magaslik közülük. Sok újat nem fogunk megtudni a legenda életéről, a történelmi kontextus izgalmas tálalásának, valamint a frenetikus hangkeverésnek köszönhetően viszont garantáltan úgy érezzük majd, mintha visszarepültünk volna az amerikai countryzene fénykorába. 

Én még itt vagyok (Ainda Estou Aqui)

Brazília elképesztő lelkesedéssel reklámozott politikai drámája egy egész nemzet büszke állásfoglalája egy sötét múlt borzalmai ellen. Fernanda Torres megrázó alakításában Eunice Paiva emberjogi aktivista elevenedik meg, pontosabban azok a hónapok, amikor a brazil katonai diktatúra minden átmenet nélkül eltüntette férjét. Az Én még itt vagyok nyers, hiteles film a tehetetlenségről. Nincsenek katartikus kirohanások, sem pedig grandiózus leleplezések. Csupán az ember és fájdalmas kiszolgáltatottsága korának – ugyanakkor a meggyőződés is, hogy a zsarnokságot még a legnagyobb bizonytalanságban sem szabad megszokni.

A Nickel-fiúk (Nickel Boys)

RaMell Ross amerikai tragédiája mindenképpen a mezőny egyik legegyedibb élménye, köszönhetően szokatlan, első személyű felvételeinek. Testközelből (és szemmagasságból) követhetjük egy tévesen elítélt fiatal srác viszontagságait, amint megpróbálja lebuktatni az abuzív javítóintézetet, ahová zárták. Sajnos azonban a plasztikus alakítások és a meggondolatlanul bevágott archív felvételek miatt az összkép gyakran inkább egy tényfeltáró YouTube-videó érzetét kelti, mintsem egy fájdalmas memoár művészi feltámasztásáét. Ha nem alapulna valós eseményeken, feleannyira sem volna érdekes.

Wicked

A Wicked fantáziavilágát ugyan főleg digitális eszközökkel festették a vászonra, kicsapongó lelkülete mégis visszarepít a monumentális, színpadi musicalek világába. Az Oz, a nagy varázsló gonosz boszorkányáról szóló Broadway-darabot rendkívül szórakoztató alakításokkal, művi, ám kétségtelenül mesébe illő látvánnyal és elképesztő dalbetétekkel szabták filmszalagra. Nem kifejezetten mély történet: barátságról, árulásról, gőgről és ambícióról szól. Ám éppen hétköznapi értékrendje teszi annyira befogadhatóvá és hatásossá. Ha kissé hunyorítunk, talán azt is elhisszük, hogy a Broadway nézőterén ülünk.

A szer (The Substance)

Coralie Fargeat eszement története az ún. „társadalmi horrorok” hosszú idő óta legkülönlegesebb darabja. Demi Moore egy, a környezete által kiöregedettnek minősített színésznőt alakít, aki drasztikus kísérlethez folyamodik, hogy visszanyerje fiatal énjét. A szer profi abban, hogy hamis nyugalomba ringasson színes, napsütéses, mosolyokkal teli képsoraival, mielőtt dézsából kezdené zúdítani ránk a vért és a szenvedést. Hátborzongató tanmese a testképzavarról, melynek legfélelmetesebb pillanatai nem is azok, amikor a főszereplő többé nem ismer magára a tükörben, hanem amikor eldönti, hogy nem is akar.

Dűne: Második rész (Dune: Part Two)

A Dűne visszatért, és nagyobb, látványosabb, mint valaha – ugyanakkor valamivel szellősebb is. Paul Atreides felemelkedése híján van az első rész finom, kulturális kikacsintásokban és politikai intrikában gazdag ecsetvonásainak, cserébe viszont egy sokkal mozgalmasabb, eposzibb történetet mesél el. Földhözragadt akciójeleteivel és érdes érzelemvilágával továbbra is nehéz egy hullámhosszra kerülni, látványban, hanghatásban és zenében viszont továbbra is verhetetlen. Annyi biztos, hogy Denis Villeneuve víziójának már most bérelt helye van a közönségfilmek nagykönyvében, egyenesen A Gyűrűk Ura mellett.