Vicky Krieps: „Egy megaprodukció kiszipolyozza a színészt”

Vicky Krieps neve hallatán a legtöbben még mindig a Fűzőt emlegetik, amelyben Erzsébet királynét, vagyis Sisit alakította. Azóta több filmben remekelt, és csupa jelentős szerepben. Játszótársaira is büszke lehet. Daniel Day-Lewis mellett a Fantomszálban állt helyt, Tim Roth feleségeként domborított a Bergman szigetében, Daniel Brühllel a Saját lifttel a pokolba (A szomszéd) hozta össze, Viggo Mortensen The Dead Don’t Hurt című rendezésében szabadságát megőrző francia nő a vadnyugaton.

***

Bézs színű nadrágkosztüm, a zakó alatt ötgombos mellény, rövid, fiús frizura. És mégis mennyire nőies! Pedig minden gesztusa, minden mozdulata visszafogott. A magamutogatás leghalványabb jele sem olvasható le róla. Vicky Krieps semmiben sem követi Hollywood mai sztárjainak viselkedését, kihívó megjelenését. Nem is vágyik hollywoodi babérokra. Jó neki a vén Európa jeles rendezőinek klasszikus értékeire épülő mozija.

Kétcentis újítás

Új szerelem vagy új filmszerep? – kérdezem tőle anélkül, hogy a frizurájára mutatnék. Érti az utalást. Finoman felnevet.

„Egyik sem – szól határozottan. – Egyszerűen régóta vágytam rá. Ki akartam próbálni, hogyan nézek ki ilyen rövid hajjal. A fodrászom nem akart hinni a fülének. Egészen rövidre? Kétcentisre? Ezt nem gondolod komolyan, csodálkozott. De nem hagytam magam lebeszélni. Aztán amint elkezdte vágni a hajam, egyszer csak elsírtam magam. Mára megszoktam, de akkor… irtó fura volt! Hetekig úgy éreztem, egy szerzetes néz rám a tükörből. Időbe telt, míg megnyugodtam. Mintha egy lelki megtisztulás vette volna kezdetét. Semmi ilyennel nem számoltam, ez csak úgy jött magától. Kíváncsi voltam egy másik arcomra, és ez lett a vége. Egy sima hajvágásnak.”

Különös nő, érdekes életúttal. Mint mondja, mesés környezetben nőtt fel. Családi fészkük egy 13. századi vár melletti dombon áll Luxemburg déli részén, Hesperange településén.

„Szeretem azt a helyet. Apámtól tudom, hogy a vár romjaiból a házunk falaiba is kerültek ilyen-olyan darabok. Gyerekként rengeteget bujkáltunk a vár maradványain. Egyszer összeszedtem anyám összes ékszerét, és elrejtettem a málló kövek között, hogy a testvéreim majd kincsként találják meg. Sajnos nem sikerült nekik, de a nagyobb baj az volt, hogy mivel több helyre dugtam el az otthoni zsákmányt, én sem találtam meg mindent. Szerencsére nem drága ékszerek voltak, így anyám megbocsátotta a csínytevésemet. Igazi hippi volt, nem csinált nagy ügyet belőle.”

Fékezés, két gyermek mellett

Luxemburgi születésű volt a mama, német az édesapja. Lányuk még általános iskolás volt, amikor a szülők úgy döntöttek, nyakukba veszik a világot. Beutazták Dél-Afrikát és Mozambikot.

„Ez a nagy utazás meghatározó élmény maradt az életemben. Rengeteget láttam az ottani életből. Évekbe telt, míg mindezt feldolgoztam magamban. De ha nem utaztam volna el Afrikába, soha nem lett volna bennem annyi bátorság, hogy kimondjam, színésznő akarok lenni. Ez annak a nagy útnak a hatása volt. Bár az is lehet, hogy apai nagyapám bátorságát örököltem, aki a háborúellenes mozgalom élharcosa volt.”

Színi tanulmányait Luxemburgban kezdte el, majd Zürichben folytatta.

„Első moziélményem nyolcéves koromból maradt meg bennem. Francia film volt. A szép és a szörnyeteg, Jean Cocteau rendezése. Teljesen lenyűgözött, vagy inkább megbabonázott a film. De annyira, hogy részese akartam lenni én is egy ilyen történetnek. Később minden filmet úgy éltem meg, hogy mindaz, amit láttam, új világot teremtett körülöttem. Olyan világot, amelyben álmodozhattam, utazhattam, bolondozhattam, lehettem benne jó, rossz, csintalan, később bűnös vagy ártatlan, szerelmes vagy elhagyott, imádott vagy eltaszított. Ezek az élmények pedig megszabadítottak azoktól a problémáktól, amelyekkel a való életben küzdöttem.”

Színésznőként először színpadon vállalt szerepeket. Filmes pályája 2010-ben lendült be luxemburgi produkciókkal. Aztán jött egy fekete komédia, a Lynn szobalány, amelyért a német filmkritikusok díját kapta, de hogy ez milyen lehetőségeket hoz számára, az egyáltalán nem foglalkoztatta. Nemzetközi hírnévre Paul Thomas Anderson Fantomszál című romantikus történelmi drámájával, egy híres divattervező múzsájaként tett szert. Ez volt az első angol nyelvű főszerepe. Ezt egy thriller, az Ami nem öl meg, majd A megtévesztés művészete című amerikai filmdráma követte.

„A Fantomszál óriásit lendített a pályámon. Első olvasásra nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a forgatókönyvnek. Inkább csak úgy átfutottam a szöveget. Azt hittem, valamilyen vizsgafilmbe hívnak. A casting első fordulójára fel kellett vennem egy jelenetet magamról, az alapján kaptam meg a szerepet. Amerikában és az Egyesült Királyságban kirobbanó sikere volt a filmnek. Hirtelen minden nagyobb, hangosabb, intenzívebb lett körülöttem. Két kisgyermekem mellett úgy éreztem, fékeznem kell. Erősen kellett fognom a gyeplőt, mert a lovak megtáltosodtak. Ha megadtam volna magam Hollywood csábításának, könnyen elveszíthettem volna az integritásomat. A gyerekeim neveléséről nem is beszélve. Képtelen lettem volna biztonságos és egészséges környezetben nevelni őket. Ezt mindig szem előtt tartottam. Hogy ők semmiképp ne sérüljenek.”

Pénz vagy művészi szabadság

Józan gondolkodásának köszönhetően el tudta kerülni a filmipar legnagyobb csapdáit.

„Hollywood kezemet-lábamat megkötözné. Nem érezném szabadnak magam, ha bekerülnék a gépezetébe. Csodálom azokat az amerikai kollégáimat, akik a silány forgatókönyveken alapuló filmekre is igent mondanak. Valószínűleg igent kell mondaniuk rá. Én erre nem lennék kapható. Bizonyára azért sem, mert nem vagyok elég erős ahhoz, hogy bevállaljak egy olyan munkát, amelyben egyáltalán nem hiszek. Nem tudok lélektelenül elmondani egy gyenge szöveget. Megállnék a mondat közepén. Jöjjenek inkább a kisebb projektek, amelyekért természetesen kevesebbet fizetnek. Azokkal viszont azonosulni tudok. Nem szégyellem bennük az arcomat. Egy megaprodukció egyébként is kiszipolyozza a színészt. Napi tizenkét órákat dolgozni úgy, hogy még örömöd sincs a munkában, na nekem ez nem megy! A képlet egyszerű. Vagy pénz, vagy művészi szabadság. Más út nincs. E kettő közül lehet csak választani.”

Maria Kreutzer rendezése, a Fűző rendhagyó portré a negyvenedik évébe lépő, négy nyelven beszélő Erzsébet császárnéról, vagyis Sisiről. Cannes ezzel a filmmel avatta világhírűvé a luxemburgi színésznőt.

„Eszembe sem jutott, hogy a 19. századi arisztokrácia viselkedését imitáljam. Nem is vállaltam volna el a szerepet, ha a film csupán erről szólt volna. Végig arra reagálok, ami egy adott helyzetben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején történik Erzsébet királynéval. Ez az alkotás is bebizonyította számomra: a jó film fontos üzenetet közvetít. Nincs szüksége semmire ahhoz, hogy országhatárokat lépjen át. Láttam nemrég egy filmet arról, hogyan élnek az emberek Indiában. Összeszorult a szívem, a könnyeimmel küszködtem. Döbbenten néztem, hogy a reményt, a jobb életbe vetett hitüket még a legnyomorúságosabb helyzetben sem veszítik el. Óriási dolgokra képes a művészet. Rámutat a bűnre, felhívja rá a figyelmet, és mindent megtesz, hogy megszabadítson tőle.”

Nem a kirakatok, és nem a múzeumok

Legfrissebb filmje, a Love Me Tender Cannes után Karlovy Varyban is erős érzelmi hullámokat kavart. Egy szabad szellemű nőt játszik a történetben, aki feladja ügyvédi állását, mert írói sikerekre vágyik. A biztos egzisztencia után az anyagi bizonytalanság köszönt be az életébe. De van egy másik bűne is gyermeke apja szemében. Clémence nemcsak azért hagyta el a férjét, hogy megtalálja önmagát, hanem azért is, mert nővel akar élni. Döntését azonban a volt párja nem tudja elfogadni, és mindent megtesz, hogy Clémence ne találkozhasson közös, kisiskolás gyermekükkel. Vagy ha mégis, akkor csak szigorúan ellenőrzött körülmények között.

„A lehető legtöbbet akartam tudni azokról a nőtársaimról, akik a saját nemükhöz vonzódnak, ezért még mielőtt elkezdtük volna a forgatást, bárhol jártam is, mindenütt őket kereste a tekintetem. Kávézókban, fodrásznál, edzőteremben. Ha felfedeztem valakiben a másságot, titokban azonnal figyelni kezdtem a viselkedését, a többi nőhöz való viszonyát. Be is gyűjtöttem sok apró észrevételt, ami jól jött a szerepépítéshez. Clémence már a házassága előtt is bizalmas kapcsolatba került néhány nővel. Antoine, a férje tudott is róla. Bevallotta neki. Eleinte nem is volt emiatt feszültség kettőjük között, épp ellenkezőleg. Antoine szexinek találta Clémence ilyenfajta kalandjait. Később viszont már sértette az egóját, hogy lazult kettőjük testi-lelki kapcsolata. Hogy Clémence kiszeretett belőle. A férfiak néha nem értik meg, ha valaminek vége, pedig egyszerűbb lenne kimondani, hogy ennyi volt, nincs tovább. Ez a film tele van fájdalommal. Ha egy nő, akinek gyereke van, lemond egy bizonyos kereseti forrásról, és légüres térbe lép, mert új célokat tűzött ki maga elé, a környezete elítéli. Nem gondolhat csak magára, a szenvedélyére. A társadalom pálcát tör fölötte. Clémence is erre a sorsra jut. Minél erősebben küzd önmagáért, annál távolabb kerül a fiától. Fájó és fojtogató kérdésekkel kellett megküzdenem a forgatás során. Van is egy jelenet a filmben, amely után nem tudtam abbahagyni a sírást. Hogy reagált erre a nyolcéves fiamat játszó tizenkét esztendős kissrác? Odament a rendezőhöz, és azt súgta a fülébe: Ez a Vicky tényleg nagyon jó színésznő!”

Lelkileg rettenetesen megterhelő volt számára ez a film. A végén ki is merítette érzelmileg. Szelíd mosollyal közli: minden szerepétől egy dallal búcsúzik.

„Egyelőre nincs jobb módszerem, amellyel lezárhatnám magamban a megélt történetet. Egyszerűen kiénekelem magamból a fájdalmat. Amíg nincs meg a dal, a szerzeményem, cipelem magamban a sebeket. Ha már úgy érzem, nyugodt a lelkem, nyakamba veszem a várost, ahol éppen vagyok, és nézelődöm. De nem a kirakatok és nem is a múzeumok érdekelnek, hanem az építészet, a régi épületek. Képes vagyok hosszasan elábrándozni azon, hogy ki lakott a házban, és milyen lehetett az élete. Izgalmas játék számomra ez is.”