Velünk véget ér: Az üres időkapszula

A Velünk véget ér mintha 2015-ből időutazott volna napjainkba – ez meglátszik stílusán, lelkületén, de még a csomagoláshoz járó drámán is.

Virágok

A premier körül az internet hamar észrevette, hogy a rendező-színész Justin Baldoni ritkán mutatkozik a stábtagok oldalán. A jelentések szerint ő és a főszereplőt alakító Blake Lively többször is összetűzésbe kerültek, ez azonban mellékes – a színfalak mögötti huzavonák ritkán befolyásolják egy film fogadtatását. Az már sokkal fejvakarósabb volt, amikor Lively idilli randifilmként reklámozta a Velünk véget ért, látszólag tudomást sem véve róla, hogy az abuzív, toxikus kapcsolatokról szól. A megtekintés után azt mondom – nem Lively tévedett, hanem mi mindnyájan.

Ez a film tényleg virágmintákról és szépségről szól. A letisztult, de megkapó látványvilág egy hamiskás, ám annál vonzóbb világot tár elénk, ahol a félnapos műtét után egy ránc sem csúfítja a szexi sebész arcát, a szimpatikus hajléktalan pedig ápoltabban lép utcára sokunknál. Kettejük közt a csillogó szemű Lily Bloom (Blake Lively) őrlődik, aki éppen beteljesíti gyerekkori álmát, és saját virágboltot nyit. Galériába illő életét bohókás barátok és szociálismédia-kész megszólalások színesítik, egészen addig, amíg szíve választottja el nem kezdi bántalmazni. Ez ugyanis egyik pillanatról a másikra történik. A film itt csap át derűs románcból komoly drámába, és itt is kezd darabjaira hullani.

Tövisek

Mint mondtam, ez a film virágmintákról és szépségről szól – de nem arról akar. Ez azért gond, mert az egyébként remekül megrendezett bántalmazásjelenetek teljesen megalapozatlanok. Lily párja egész egyszerűen nem abuzív, amíg a forgatókönyv úgy nem dönt, hogy ideje annak lenni. Nincsenek előzetes, apró vészjelzések, melyekből a főszereplő leszűrhette volna, hogy ez lesz, és melyek tanulságként állhatnak a néző előtt. Az egyetlen ilyet, vagyis a férfi agresszív nyomulását a film nem hozza összefüggésbe az abúzussal – annál inkább azt, amikor első találkozásukkor (jogos) idegességében felrúg egy széket, ám ugyanezt az előítéletet nem őrzi meg a másik, „ideálisabb” férfival szemben, aki spekuláció alapján húz be idegeneknek. A filmnek nincs morális logikája, de nem is igazán engedheti meg magának, főszereplője ugyanis nem viselkedik emberként.

A cselekmény szinte teljes egészében arra épül, hogy Lily kényszeresen nem tisztáz és nem magyaráz meg semmit. Lively hiába játssza el érzékenyen a traumatizáló szülői mintáktól menekülő, magányos álmodozót, a szövegkönyv miatt egész egyszerűen butának tűnik, és nem érdemli ki a film végi (egyébként frappánsan megírt) monológot, mellyel beolvas párjának. „A könyvben mindez jobb volt” – szólhat a reakció. Talán igaz is. Én azonban épp azt látom, hogy a Velünk véget ér filmként köszöni szépen, jól van. Az operatőri munka meggyőző, a színészek mindent beleadnak papírvékony szerepeikbe, a rendezés pedig merész és hatásos. A gyenge láncszem pont a történet és a párbeszédek – a két dolog, amit Hoovernek köszönhetünk.

Megéri jegyet váltani a Velünk véget érre? Akinek hiányoznak a 2015 körüli mainstream, esztétikán alapuló romantikus filmek, azoknak igen. Csak ne éljük bele magunkat egy esetleges folytatás gondolatába – kérdéses, hogy Baldoni és Lively valaha leülnek-e még egy asztalhoz.