„A mágikus realizmus és a finom humor szövi át a történeteket. Cabala Emlékszel majd Trencsénre? című regénye elmossa a határokat a tegnap, a ma és a holnap, illetve az itt és az ott között. Vicces és komoly történetfragmentumokból állítja össze a térképet, és festi meg szereplői életének és sorsának mozaikját. Bizarr figurákkal teli kisváros, vitriolos gondolatokkal teli regény. Szatirikus társadalomkritikával áthatott, tragikomikus történet (…) félig kimondott, félig sejtetett meghökkentések, sok kérdőjellel. Jó cucc.” A szerző Trencsében él, és online antikváriumot üzemeltet. Eddig három prózakötete és egy mesekönyve jelent meg. Az Emlékszel majd Trencsénre? bekerült az Európai Unió Irodalmi Díja döntőjébe. Kétszer jelölték a rangos Anasoft litera díjra, első regényét, a Satorit a Knižná revue irodalmi magazin olvasói az év könyvének választották. Már a belső borító is belengeti, mindenfelől irodalom veszi körül. Több miniatűr világ, de „lehet, hogy csak egy szimpla hangyafarm.”
Kissé megütköztem nem várt hangnemén – mintha csak a pillanat szülte ötleteit mondaná ki, főként önmaga szórakoztatására –, de rövid hezitálás után utánasiettem a város különböző pontjaira szétszórt életművének. Az ebéd emésztését segítendő séta során belegabalyodtam a többnyire láthatatlan építészeti hálójába. Az oldódó olvasónak olyan érzése támad, mintha falfestményeket látna. Egyetlen nagy téglavászon e világ, telis-tele mozgó, bóklászó, (b)omló bontásokkal. Mohón, gyorsan pörgő, pörgetett képekkel. Átfuttatva égbe rajzolt, kavargó mintázatokon, nyugtalanítóan változó illusztrációkon. Itt az idő különös tárgyak árnyékában hever, por alakjában. Pontosan így, ilyennek képzelünk el egy kozmopolita kisvárost? Mely „méretéhez képest gazdag és számottevő lehetőségeket kínál”: a színek („sápadtzöld”) és fények („rózsaszín hajnal”), az egymásba folyó illatok (öreg fenyőtűké) egyvelegét. Lámpásai sárga-fekete szalamandrává változtatják az éjszakát... A koromfekete, portalan polcokról kigyűjtött, napszín gerincű kötet – mely sárga, mint az éj („biztos mirelit vagy import”) – angolból átvett kifejezései kevésbé zavarók, ám itt is vannak felkapott, új fordulatok, melyek valahogy falsul, modorosnak/-an hatnak. És talán ez a minimetropolisz is a nyelvhez hasonlóan változik…
(Rendszer)nosztalgikus előadása rövid elmélkedések füzére, mely néha szinte szándékosan kerüli, majd túltolja az abszurd humort. Botcsinálta idegenvezetőnk bármikor úgy mesél – kapásból – sületlenséget, mintha történelemórát tartana. „Ráadásul ez még csak nem is karikatúra (...), hanem illusztráció egy cikkhez.” (61.) Egy érdekes válogatáshoz, melynek kirakata mögött vadonatúj, mégis régiesnek ható szerzeményekre vetül fény: Az aranybogárra Poe-tól, Tolsztoj Rajtaütésére, A dzsungel könyvére…
Álomvalóságában saját égtájakat talál ki, melyek mindegyike egyforma erősségű mágneses térrel bír. Az emberek sziluettje ritmikusan mozog a tájoló társastánc örvényében, önkényében. Az egykoron itt élteké: eltűnt ősöké, kövületeké. Városrombolóké és -szépítőké. Már a rómaiaké is, noha ők sziklába vésték az üzenetüket. És a magyaroké? „Semmi, hiszen ilyen (…) évszázadok óta nem él errefelé, és ez gyakorlatilag olyan, mintha soha nem is élt volna itt.” (22.) Mily szerencse, hogy ez a jávor(ka)szarvasok egykori Paradicsomáról vall, melynek a szélesen elterülő Vág er(d)őkkel szegélyezett lapokat alakított ki. A folyó fölé hidak feszülnek, és ezek azok a kapaszkodók, melyek át- és visszavezetik a való(tlan)ságba a ki- és betérőket. Kvázivásárlókat. Alkalmi kisegítőket. Várurakat (és egyletieket), akik csak a szemükkel köszöntik egymást. Jeges nyugalmat árasztó, komcsi senkiházikat, izzadt pártfunkcikat. Úttörőkislányokat. Bizonyos Dávidokat, magamfajtákat. Minden bájukat vesztett, nagy méretű cserepes növényeket. A kis alma árva légylárváit… Valamennyien egy irányba tartanak. Az elágazásokig. Az elosztókig. Aztán állomások, benőtt ker(e)tek, házi könyvtárak, kabinetek, kifutópályák, minbárok, olvas(tat)ótermek, postaládák, recepciók, töltések és üdülők nyelik el őket. Gyönyörű ipari építmények, melyek gondoskodást érdemelnek, bármilyen állapotban vannak is. Ezt a töretlen törődést a honi nyelvi szerkesztés, szöveggondo(lko)zás olyan kiválóságai is biztosítják, mint Vályi Horváth Erika és Lovas Emőke. Az összeszokott kettős, mely az Abacus+ kiadó kötelékeiben „köte(tes)kedik”. Ők „elsősorban barátok, egy képregénybeli páros valószínűtlenül egyenlően elosztott szuperképességekkel, aminek köszönhetően talpon tudnak maradni Gothamben.” (20.) A „tapírtalan” szakfordító, Böszörményi Péter szövödéjében, abban a tervezőműhelyben, melyben egyre inkább elmerülnek a telített település mélységeiben, mintha ki akarnák tépni a szívét, és beleharapni, egyfajta rituális egyesülésként.
Emlékeim szerint tisztázatlan, megfoghatatlan, ködös vége volt a történteknek. A legendaszerző mintha tényleg megtalálta volna a mágikus realizmus receptjét: „Hagyjunk a levegőben lógni valami furcsát, és tartsuk bizonytalanságban az olvasót.” (12.) Néhány nap múlva újraolvastam. Egészen másfajta nézéssel, egyfajta elmélyüléssel. Megdöbbentem: egyértelmű, leíró jellegű, a képzeletnek teret alig engedő lezárásba futottam bele. Ezt a korábbi, könnyelmű kalózolvasás korlátozta? Lehet, ha hat év múlva újra előveszem, ismét másként hat? Alkalomszerűen működhet. Csak úgy, spontán…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.