Tóth László költő: „Magam dönthetem el, hogy mit teszek”

Mindkét ágon izsaiak a felmenői, mégis Budapesten született. Hogyan kerültek oda a szülei?
Édesapám munka után ment a fővárosba az 1938-as visszacsatolás után, de később szerelem szövődött köztük édesanyámmal, aki maradt Izsán. Az ő családjukat 1945 után először Magyarországra akarták kitelepíteni, ekkor még sikerült fehér lapot intézniük, de a csehországi deportálás még mindig ott volt fenyegető lehetőségként, ezért anyám 1947-ben úgy döntött, elérkezett a pillanat, hogy férjhez menjen Varga Gézához. Így születtem én Budapest egyik külkerületében, Rákoskeresztúron, úgymond „lánykori” nevemen Varga Lászlóként.

Az egyik versében ír arról, hogy a halálos ágyán fekvő édesapja felkelt, és orvoshoz vitte önt. Ez valós emlék?
Anyám egyik ritka elbeszélése ez a történet, és igaz lehet, mert ritkán mesélt édesapámról, aki harminchét évesen halt meg. Egy súlyos felfázás következtében tönkrementek a veséi. Kevés emlékem van róla, az egyik, hogy négy-öt évesen állok a kórház előtt, ő a második emeleti ablakból integet, és vidáman újságolom neki, hogy már nekem is van slicces nadrágom. Sokáig foglalkoztatott, vajon milyen lett volna a viszonyunk, ha nem hal meg, mennyire lett volna más az életem, milyen tulajdonságokat örököltem tőle. Ma már tudom, hogy ezek abszurd kérdések, mert az élet nem ezek mentén dől el. Csak az a fontos, mit kell túlélni, megoldani, milyen hiányt kell leküzdeni, és mivel lehet pótolni. Én kaptam a sorstól egy ilyen esélyt a nevelőapám személyében.

Tőle pedig a Tóth nevet kapta?
Édesapám halála után visszaköltöztünk Izsára a nagyszülőkhöz, mert Budapesten az ötvenes években egyedülálló nőként egy kisgyerekkel nagyon nehéz volt az élet. Anyám tízéves koromban ment újra férjhez, de ebből a házasságból nem született gyermek, pedig szerettek volna. Nevelőapám viszont megvárta, míg tizenöt éves leszek, akkor mondta, hogy örökbe fogadna, és örülne, ha felvenném a nevét. Beleegyeztem, és így történt, hogy az izsai alapiskola tablóján még Varga Lászlóként jegyzik a nevem, de a komáromi gimnázium első osztályát már Tóth Lászlóként kezdtem.

Amikor tizennyolc évesen elköltözött Izsáról Pozsonyba, a falusi közegből menekült?
Nem. Életem egyik legmeghatározóbb élményének tartom, hogy egy pesti közhivatalnokok és munkások lakta negyedből elkerültem a klasszikus paraszti és népi kultúra hagyományokkal, istenhittel, népszokásokkal, közösségi alkalmakkal teljes világába. Ha nem kerülünk oda, szegényebb volna az életem. Tizennyolc éves koromban már írogattam, küldözgettem a verseimet pozsonyi és pesti lapoknak. A pozsonyi irodalmi közeg vonzott. Nem Izsáról menekültem, de abban is biztos voltam, hogy oda lakni többet vissza nem megyek. Édesanyámnak, akinek nagy bánata volt, hogy otthagytam a falunkat, elégtétel lehetett volna, amikor hatvanéves koromra Izsa díszpolgárává választottak, de ezt már nem élte meg.

Az irodalmi közeg vonzotta Pozsonyba, mégis a közgazdasági egyetemre jelentkezett...
Mert oda volt a legkönnyebb bejutni. Pénzügy szakra vettek fel, ahol két szemesztert  bírtam csak, mert az 1968-as Pozsony kulturális légköre érdekesebb volt, mint a marxista közgazdaságtan. A főiskola helyett a könyvesboltokat és a Krym kávéházat látogattam, amely a költők és újságírók találkahelye volt. Kilószámra vásároltam a cseh, a szlovák, az orosz és a lengyel könyveket, és ekkor kezdtem fordítani is.

Egy interjúban mondta, hogy „kávéházi egyetemen” végzett, a pozsonyi Krymben és a budapesti Egyetem presszóban. Vannak ma még ilyen irodalmi kávéházak, beszélgetnek egymással a költők, szerkesztők, irodalmárok?
Nincsenek. Már szerkesztőségek sincsenek az alkotói műhely értelmében. Online értekezleteken beszélgetni azért nem ugyanaz, mint Koncsol Lászlótól és Tőzsér Árpádtól tanulni az Irodalmi Szemle szerkesztőségében a tartást és a minőségi mércét, aztán a Hét szerkesztőségéből Zs. Nagy Lajossal és Ozsvald Árpáddal egy pohár bor mellett megbeszélni a világ dolgait, majd leballagni a Gorkij utcába az Új Szó szerkesztőségébe, ahol a gazdasági osztályon Szabó úr maga volt a megtestesült tekintély, Bábi Tibor szívta egymás után a Lipa cigarettáit, később pedig Bodnár Gyuszival, Tölgyessy Marikával, Fónod Zolival, Szilvássy Jóskával vitázni.

A Kis Építőtől az Irodalmi Szemléig tucatnyi lapot szerkesztett itthon, majd Magyarországon is. Az Irodalmi Szemlében jelent meg egy költeménye, amelyért 30 ezer koronás bírságot róttak ki a szerkesztőségre. Miről szólt ez a vers?
1978-ban jött létre a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság, tiltakozásul az ellen, hogy a magyar iskolákban a magyar és a történelem kivételével minden tantárgyat szlovákul terveztek oktatni. A hatóságok a CSMJB ösztönzésére százával kapták a tiltakozó leveleket, és ekkor eszméltek, hogy a magyarok közt is rendet kell tenniük. Lecserélték a főszerkesztőket pártemberekre, a Madách Könyvkiadó élére így került ‒ jellemző módon ‒ Sárkány elvtárs, aki amilyen ostoba, olyan elkötelezett volt. 1978-ban például az Irodalmi Szemle évi tíz lapszámából már nyolcat feljelentettek, ennélfogva azt a versemet is, amelyben nevén neveztem azt a bizonyos női testrészt, és ezért már közszeméremsértés miatt kiszabhatták a lapra a másfél éves főszerkesztői fizetésnek megfelelő bírságot.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amiért Magyarországra költözött?
Fogyott a levegő körülöttem, ezért lettem szabadúszó. Fél év után Haraszti Erzsébet, a Nő főszerkesztője vett fel irodalmi rovatvezetőnek, és amikor ezt felülről nehezményezték, ki is állt mellettem. A következő évben a komáromi színházba vettek fel dramaturgnak, vagyis kaptam mentőöveket, de úgy éreztem, hogy már nem mondhatom, írhatom, tehetem szabadon, amit akarok, sőt még azt is figyelik, kivel találkozom. Magyarországon akkor már szabadabb volt a légkör. Áttelepülésem után rögtön fel is vettek az Új Forrás című lapba, két év múlva pedig a Magyar Nemzet külső munkatársa lettem, és a szlovákiai eseményekről tudósítottam. Ennek köszönhetően járhattam rendszeresen Szlovákiába interjúkra, színházi előadásokra akkor is, amikor civilként évente csak kétszer lehetett átlépni a határt. A feleségem és a két lányom itt maradt, a családegyesítés szóba sem jöhetett. Ezeket a megpróbáltatásokat, a rengeteg bizonytalanságot már nem bírta ki a házasságunk.

Hogyan került 1989. november 21-én, pont azon a napon Vágsellyére, amikor ott megalakult a Független Magyar Kezdeményezés?
Tóth Lajos kultúraszervező barátom egyike volt azoknak, akik a vállukon cipelték a szlovákiai magyar közéletet és kultúrát, s az ő 50. születésnapjára szerveztek a vágsellyei Centrál Szállóban egy tudományos tanácskozást, utána pedig Tóth Karcsi megszólított, hogy néhányan a lakásukon folytassuk az eszmecserét. Ott került szóba, hogy szlovák és cseh civil szervezetek keresték magyar civil szervezettel a kapcsolatot, és miután nem volt ilyen, Karcsiék arra jutottak, hogy meg kell alapítani. Így aztán fél éjszaka az alapszabályzatán dolgoztunk vagy másfél tucatnyian. Éjfél után valaki beállított a hírrel, hogy a rendőrség szétverte az aznapi prágai diáktüntetést, aminek a hírhozó szerint halálos áldozata is lett. Ezután került újabb papír az írógépbe, megszületett az FMK első nyilatkozata arról, hogy elítéljük az erőszakot, és követeljük a felelősök felelősségre vonását. Filep Tamás és én a reggeli gyorssal vittük Budapestre az MTI-nek és a Magyar Nemzetnek.

Miért döntött úgy húsz év után, hogy visszaköltözik Szlovákiába?
Akkor már a Kalligram Könyvkiadó pesti ügyvezetője voltam, és úgy adódott, hogy bekötötték a fejemet. Itt kerültem közeli munkakapcsolatba Ozsvald Zsuzsával, a kiadó pozsonyi szerkesztőjével, és addig-addig beszéltünk szakmai dolgokról, míg egyre több szó esett köztünk egyebekről is. Mivel ő idős édesanyjával élt együtt, akit nem hagyhatott magára, én költöztem hozzájuk Pozsonyba.

Könnyű volt Budapest után megszokni Pozsonyt?
Könnyű, mert soha nem szakítottam meg az itteni kapcsolataimat. Budapestről voltam főszerkesztője a Csallóköznek, főmunkatársa az Irodalmi Szemlének, a Napnak. Pozsonypüspökin laktunk, akkor már odaköltözött a Madách Kiadó is, otthonos volt a közeg. De amikor arról kellett döntenünk, hol fog óvodába, majd iskolába járni a kislányunk, Dunaszerdahelyre költöztünk, mert itt voltak elérhető közelségben a magyar oktatási intézmények, a magyar kulturális élet.

Azokban az években volt a legvirálisabb a szlovákiai magyar politikai élet. Nem próbálták megkörnyékezni a pártok?
Lehet, hogy próbáltak, volt szimpátiám is, de egy belső értékrend erősebb volt bennem. Szerencsére hamar rájöttem, hogy az elveim nem mindig összeegyeztethetők a pártfegyelemmel. Egy párt feladata nem az, hogy kizárólag az én világszemléletem szerint működjön, hanem az, hogy szavazatokat szerezzen, és megvalósítsa a programját, törvényeket alkosson. Sajnos ez már jó néhány éve nem sikerül. A jövő fogja majd tisztázni, kit milyen felelősség terhel azért, hogy idejutottunk. Nemcsak arra gondolok, hogy nincs magyar képviseletünk a parlamentben, hanem arra is, hogy az 1989 előtti magyar népesség mára majdnem a felére csökkent. Szoros összefüggést látok ugyanis a népesség- és a „kultúrafogyás” ‒ a szlovákiai magyar intézmények leépülése ‒ között. Egymás után úgy épültek le kiadóink és egyéb fórumaink, hogy sem a szlovákiai magyar pártok, sem a magyar kormány részéről nem szólalt fel ez ellen senki. Ami pedig engem illet, egy kifeszített kötélen próbálok egyensúlyozni, hogy valamit mégiscsak tehessek magunkért. De azt hiszem, mindenkinek megvan a maga kifeszített kötele.

Mit szól ahhoz a véleményhez, hogy a szlovákiai magyar politikai elit ott követte el a legnagyobb hibát, hogy nem épített ki szellemi holdudvart, nem volt jövőképe, hanem pillanatnyi érdekek mentén helyezkedett?
A szlovákiai magyar pártelit igyekezett megteremteni a maga klientúráját szellemi téren is. Ez a 2010-es évek közepe táján teljes szakadáshoz vezetett művészi, kulturális szinten is, és azóta sem ért szót egymással a két oldal.

Azzal a sorával, hogy „sok munkámmal másokban kerestem magamat”, mire gondolt?
Az ember egész élete azzal telik, hogy építkezik. Nagyapám házakat épített, én saját magamat építem azáltal, hogy másokkal szembesülök. Nem az a cél, hogy tökéletes legyek, hanem hogy egyensúlyban legyek önmagammal, tudjam, mi az, ami még nem és ami már nem én vagyok. Sokszor elképzeltem, mit tennék olyan helyzetben, amikor ütnek, vernek, vallatnak, képes lettem volna-e becsülettel helytállni. Nem tudom a választ, mert engem csak megfigyelt, zaklatott a rendszer. Mi ez ahhoz képest, amit a két háborút is megélt nagyszüleinknek el kellett viselniük?

A tavaly megjelent verseskötetének Rossz napok a címe. Rossz napokat él?
Nézzünk csak szét a világban, jó napok ezek?  Nagyon szkeptikus vagyok a lányaim és unokáim jövőjét illetően. A kultúra és a közerkölcs olyan mértékű romlásának vagyunk tanúi és résztvevői, hogy ez már az életminőség romlására megy. Mindennek a hátterében az erkölcsi tartásnak és a hitnek a megingását látom. Amíg az ember a természetben élt, felnézett az égre, és tudta, hogy holnap mi lesz a dolga. Nem az határozta meg az életét, mihez lesz kedve, hanem hogy mit kell csinálnia. A döntési lehetőségek mindig erkölcsi kérdések is.

Mennyire foglalkoztatja az életkora? Önarckép című versében azt írja, hogy az ember ilyenkor már szalma sem, csak tört törek.
Nem én foglalkozom az életkorommal, az foglalkoztat engem. Feladatokat ad az öregség, alázattal el kell fogadni ezt a létállapotot. De van benne jó is, mert az életkoromból kifolyólag már magam dönthetem el, hogy mit teszek.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.