Tóth Károly: „Most én vagyok az a férfi, akinek példát kell mutatnia”

Hogyan kerültél a Mister Szlovákia verseny közelébe? Be kell jelentkezni, beneveznek, vagy megszólítanak a címre?
Engem tulajdonképpen ide sodort az élet. Maga a verseny felterjesztés alapján működik. Háromszor hívtak meg a versenybe, de az első két alkalommal nem éreztem úgy, hogy elég „kerek” lennék hozzá – hektikus életet éltem, költöztem, nem voltak adottak a körülményeim. Harmadjára már igen: úgy éreztem, most belevághatok.

Mi alapján válogatnak?
A verseny licensztulajdonosa, Jozef Oklamčák hívja meg az jelölteket. Azt figyelik, ki mennyire aktív, mennyire népszerű abban, amit csinál. Majd kiválasztják a „befutót”.

Mit jelent számodra ez a cím?
Őszintén szólva, óvatos vagyok vele. Sok egót hallok ki abból, hogy „Mister Szlovákia”, ezért át kellett alakítanom a hozzáállásomat. Nem kitüntetésként fogom fel, nem áltatom magam azzal, hogy én lennék Szlovákiai legszebb férfija, hanem arra gondolok, hogy most én vagyok az a férfi, akinek példát kell mutatnia.

Miben szeretnél példát mutatni?
Sok rossz szokásunk van – és ez rám is érvényes. De dolgozom azon, hogy egészséges életet éljek, például leszokóban vagyok a dohányzásról. Ugyanígy az alkoholfogyasztást sem érzem természetesnek, mint ahogy azt sokaknál látom. És azt gondolom, társadalmi felelősségünk a hátrányos helyzetben élők segítése. Eddig is támogattam rászoruló családokat a környezetemben, most szeretném ezt kiterjeszteni.

Honnan ez a szociális érzékenység benned?
A színművészetiről. Ott tanultam meg, hogy minden szerepnél végiggondoljuk, milyen volt a karakter előtörténete, mit élt meg, vagy éppen milyen jövő vár rá. Ez belém égett: ha meglátok egy hajléktalant, azonnal történeteket keresek mögötte: van-e családja, hogy került az utcára, hogyan telik egy napja, a gyerekei beszélnek-e vele? Sorsokat látok, nem csak hajlék nélküli embereket a kartonon feküdni. Szerintem ezt hívják érzékenységnek.

A legszebb férfi címnek a társadalmi kérdéseken túl van egy dominánsan vizuális oldala is. Számodra mit jelent a szépség?
A szépség fogalma nyilván nagyon szubjektív. Például sokan azzal sem értettek egyet, hogy engem választottak – és ez teljesen rendben van. Én is sokszor úgy vagyok vele, hogy ami másnak tetszik, nekem nem biztos, és fordítva. De azt is gyakran tapasztalom, hogy a kritizálásban saját hiányosságainknak tartunk tükröt.

Ez hasonló lehet, mint a színházban: ott is szubjektív, hogy kinek tetszik, vagy éppen nem tetszik egy előadás.
Pontosan. A színházi előadás persze bizonyos szempontok szerint mérhető, mint például a színészi teljesítmény, a rendezői ötletek, a jelmez, a díszlet... De a szépség véleményem szerint nem ugyanilyen. Minden ember különleges úgy, ahogy van.

Mister Szlovákiaként várnak rád további feladatok, megmérettetések is?
2026-ban Lengyelországban és Thaiföldön is lesz világverseny. Ez pedig felkészülést igényel: aktívan kell edzőterembe járni. Főleg, ha nem egy kelet-európai apukát szeretnék megmutatni a versenyeken. (Nevet.) De számomra jó motiváció ez, mert magamhoz nem mindig vagyok elég szigorú, hajlamos vagyok kihagyni az edzéseket.

Nagy reflektorfény került rád az utóbbi időben. Tehernek érzed?
Nem számítottam ekkora figyelemre. A szlovák és a magyar sajtó is felkapta a hírt. Számomra még mindig nehezen megfogható ez az egész, nem mindig tudok mit kezdeni vele. Egy színházi premier sokkal kézzelfoghatóbb dolog. A „Szlovákia legszebb férfija” viszont… nem is tudom. Még tanulom a helyzetet.

Közben pedig dübörög a filmes pályád is: október 2-án mutatják be az Egykutya című filmet. Ez egy magyarországi produkció, amelyet előbb színházi előadásként játszottatok. Hogyan kerültél bele a csapatba?
Bakonyi Alexa korábban vendégszerepelt a Komáromi Jókai Színház egyik produkciójában, amikor még én is társulati tag voltam. Együtt játszottunk, és jó barátok lettünk. Általa kerültem be az Egykutya című előadásba, Ő álmodta meg a Pop-up Produkciót, amelyiknek az a lényege, hogy a színház nem csak színházi térben létezhet, hanem tulajdonképpen bárhol. Ezt a darabot általában kis nézőszámú, nagyjából 40 fős közönségnek játszottuk egy reklámügynökség előterében, amit nappalinak rendeztünk be. Tehát a színház valóban bárhol megtörténhet.

Az Egykutya következő különlegessége, hogy ti négyen, a négy szereplő rendeztétek az előadást. Ez elég nagy bátorságra vall.
Rendezői előéletünk nem volt, de hittünk abban, hogy érzékeny, tehetséges emberek vagyunk. És őszintén szólva, visszatekintve az eddigi színházi projektjeimre: még soha nem volt ennyire jó próbafolyamatom, mint rendező nélkül. Meredek kimondani, de így van.

Mitől volt ez ennyire jó?
Attól, hogy nem volt rendezőnk. Ha valami nem működött, négy ember véleménye találkozott, vitatkoztunk, és végül egy sokszínű, izgalmas instrukció jutott el a színészhez. Ez sokkal előbbre vitte az anyagot, mint ha egyetlen rendező mondta volna meg, mit kell csinálni. Persze, egy jó rendező is lehet inspiráló, de sokszor az történik, hogy a társulat csak végrehajtja az ő szándékait. Nálunk viszont az arany középút keresése zajlott, kollektíven.

Miért van az, hogy a rendező és a színészek kapcsolata ritkán működik demokratikusan?
Az egó miatt. Egy színházi pillanat mindig az egók találkozása. A rendező egója szinte mindig ledominálja a színészét, mert az övé az utolsó szó. Persze vannak liberálisabb rendezők, de akkor meg gyakran az történik, hogy ők mennek a színész „alá”. A mérleg valahogy mindig billeg. Nálunk négy ember szűrőjén ment át minden döntés, és ettől sokkal kiegyensúlyozottabb lett a végeredmény.

Az előadást még a covid előtt mutattátok be, majd hosszabb kihagyás után több mint százszor játszottátok hatalmas sikerrel. Mitől robbant be ez a darab ennyire?
Már maga a szövegkönyv is nagyon izgalmas alapanyag volt. Varga Lórántnak, a szerzőnek az első drámája ez, mi pedig magunkra szabtuk a szöveget a szerző áldásával. Négy fiatalról szól a történet, akik az egyetemista éveik alatt ismerősök voltak, s most egy házibulin újra találkoznak. A találkozás pedig humorral és feszültségekkel teli, hiszen nagyon különböző karaktereket látunk.

Hogyan lett film az előadásból?
A rendező, Deák Kristóf még az első előadások egyikét látta, és azonnal érezte: ebből filmnek kell készülnie. Először egy igazi nappaliban próbáltunk, hogy a kamera mozgásait begyakoroljuk, majd egy belvárosi lakást alakítottak át a film díszletévé.

Mennyire vettetek részt a film alkotói folyamatában?
Nagyon is. Mivel a darabot mi rendeztük, a filmes verziónál is sok beleszólásunk volt.

Mi volt a legnagyobb kihívás a színházi előadás és a film közötti átállásban?
Az első és legfontosabb az volt, hogy vissza kellett fognunk magunkat. Egy közeli kameraállásban nem ugyanazzal az intenzitással játszol, mert a gép minden rezdülésedet rögzíti. Ez hihetetlenül nehéz volt, mert addigra az előadást már 115-ször játszottuk, teljesen belénk ivódott. A felvételen viszont mindent minimálban kellett megcsinálni: az érzelmek maradtak, de az arcunkon csak néhány százaléknyi látszódhatott.

Dramaturgiai szinten mennyit változtattatok?
Nagy átalakítás nem volt. Kihagytunk és hozzáírtunk mondatokat, ennyi. Voltak kisebb viták, főleg szövegértelmezésről és hangsúlyokról. Érdekes élmény, hogy 115 előadás után is rácsodálkozol: „várj, lehet, hogy ez a mondat mást jelent?” De ez is csak azt bizonyítja, hogy egy előadás sosem lesz teljesen kész – az ember változik, és vele együtt a szöveg értelme is.

Az előadást már nem is játsszátok?
Nem. A film készítése alatt jegeltük, mert nem akartuk duplán terhelni magunkat ugyanazzal az anyaggal. Most hagyjuk kibontakozni a filmet.

A filmre is úgy tekintetek, mint a saját „gyereketekre”?
Abszolút. Az volt a célunk, hogy amit színpadon átadtunk, azt a mozivásznon is meg tudjuk mutatni.

Fel sem merült, hogy más legyen a szereposztás?
Nem. Ez egy zárt csapat volt. Vagy mindenki jön, vagy senki.

Belevágnátok újra egy közös produkcióba?
Nem tudom. Sok minden megváltozott körülöttünk: én elköltöztem, valakinek gyereke született, már nem vagyunk ugyanazok, mint négy éve. Nagyon hálás vagyok a 115 előadásért és a filmért, de ha ennyi volt a dolgunk egymással, az is rendben van. Ha viszont a sors úgy hozza, hogy folytatjuk a közös munkát, akkor a legnagyobb örömmel állok elébe.

Más produkcióban vállalnál rendezői szerepet?
Igen, nagyon izgat a rendezői munka. De biztosan máshogy csinálnám, mint a legtöbb rendező. Tudom, hogy kell legalább 50 százalékban a színészek véleménye és akarata.

Közben ingázol Budapest és Pozsony között, sokféle projektben vagy benne. Hogyan tudod összeegyeztetni a különböző szerepeket, helyszíneket, munkákat?
Pont ezért lettem színész: vágytam erre a hullámzásra. Színház és film, Budapest és Pozsony, nagy színpad és kamaraszínpad, műsorvezetés, szinkron, fotózás – élvezem, hogy minden nap más történik velem.

Játszottál magyar és szlovák nyelvű sorozatokban is. Miben más a hazai, illetve magyarországi sorozatgyártás?
Sok a hasonlóság, de a tempó nagyon eltér. Magyarországon a Barátok köztben játszottam két évig, ami napi sorozat volt, elképesztő tempóval. Ez tanított meg a filmezés technikai részére: mikor vagyok fényben, melyik a jó profilom, hogyan lehet hibátlanul dolgozni időnyomás alatt. Szlovákiában inkább heti sorozatokban szerepeltem, ott több idő van mindenre, a színésznek is nagyobb beleszólása lehet abba, hogy újravegyük-e a jelenetet. Mindkettő más szempontból hasznos iskola.

A nyelv sok szlovákiai magyar színésznek gondot jelent. Neked nem?
Szerencsére nem. Kassaiként olyan közegben nőttem fel, ahol mindkét nyelvet természetesen használtuk. Persze gyerekként még izgultam, amikor a szlovák barátokkal beszéltem az utcán. De már a színművészeti felvételijére úgy mentem, hogy nem okozott gondot a szlovák. Emlékszem, hogy egy későbbi csoporttársam, Kristina Svarinská tőlem kérdezte meg, hogy „van itt egy magyar, nem tudod, ki az?”, mire mondtam, hogy én vagyok.

Magyarként lettél Szlovákia legszebb férfija. Ezzel volt bárkinek gondja?

Valóban, a szlovákok egy része nehezményezte, hogy „a legszebb szlovák” egy magyar lett. A magyarok pedig azt rótták fel, hogy Karol Tóthként szerepel a nevem a szlovák sajtóban, nem Tóth Károlyként. Én viszont mindig kettős identitással éltem, és nem érzem ezt problémának. A magyarságom nem abban nyilvánul meg, hogy hogyan ejtik a nevem, hanem abban, amit leteszek az asztalra.  Én másként lengetem a magyar zászlót. 

Például a covid alatt a Szlovák Televízió magyar adásával létrehoztuk a Házisuli című műsort, hogy a magyar gyerekeknek legyen magyar nyelvű tartalom. Gyerekeket készítek fel szavalóversenyre, fiatalokat a színművészetis felvételire. Ez számomra sokkal fontosabb, mint az, hogy éppen Karcsinak hívnak, vagy Karolnak.