Szükségünk van mesékre?

Mire jók a mesék? Kellenek nekünk egyáltalán?

Az emberiség történetét végigkíséri a történetmondás. Már a legkorábbi barlangrajzok is történeteket mesélnek el. A legősibb szövegek, az ókori drámák, a mítoszok is szövegeken keresztül beszélnek hozzánk. Az emberek mindig is megfogalmazták valahogyan a helyzetüket. Azért találtak ki meséket, mert nem tudtak megmagyarázni egyes jelenségeket, mondjuk, az álmaikban láttak valamit, és összekeveredett a valóság és az álmok. A mesék pont ebben a világban gyökereznek. Egyszerűek, de éppen azért, mert sok helyet hagynak a fantáziának, sokféleképpen értelmezhetőek is. Kitalálhatjuk saját magunknak, hogy milyen az a mesebeli erdő. Milyen a sűrű, sötét rengeteg. És visszacsatlakoztathatunk egy bonyolult élethelyzetre, amikor elvesztünk, amikor bizonytalanok voltunk.

Az agyunk az álmokon keresztül is történetekkel kommunikál velünk. A modern világban is ott vannak – akár csak a hollywoodi történetek vagy, mondjuk, a TikTok-videók. Történetek nélkül nem tudunk létezni. A nyilvános énünknek is van egy sztorija – az, amit szívesen elmondunk magunkról, ami meghatároz minket, vagy ahol az elakadásaink vannak.

Mi szükségünk van erre?

Sok esetben azt, ami történik velünk, össze kell foglalnunk ahhoz, hogy megértsük. Rendszerbe kell tennünk: hol kezdődik, hová ér el. Ha valaki ezt meghallgatja, az segíthet a feldolgozásban is. Ilyenkor világossá tesszük a másik ember számára, milyen fájdalmas dolog ért minket. De ezáltal mi is válaszokat kapunk. Ezért gondolkodunk róla annyit, fogalmazzuk magunknak a történetet, keressük az összefüggéseket, át akarjuk látni, és ilyen módon próbálunk tőle szabadulni. Természetesen a siker, az élet nagy fordulói is sokáig bennünk ragadnak: a történetmesélés enyhíti a pozitív stresszt, de segíthet kapcsolódni is a másik emberrel.

Ám bele is lehet ragadni ezekbe a sztorikba, ezért egy idő után érdemes átgondolni, lezárni – akár szakember segítségével is – a negatív emléket.

Segítő szakemberként hogyan dolgozol a mesékkel?

Ez változó. Általában csoportokban dolgozunk. Most például egy iskolában voltam, ahol hátrányos helyzetű gyerekekkel találkoztam. Közel 30 gyerek volt a csoportban, nagyfiúk, akik egyáltalán nem olvasnak már meséket – ha ugyan valaha olvastak nekik. Egy olyan, rövid mesét választottam, amelynek a főszereplőjével tudtak azonosulni. Azzal, ahonnan elindult a főszereplő, mert az nagyon hasonló volt ahhoz az életminőséghez, amiben ők élnek. Olyan családról szólt, ahol alig volt mit enni-inni, ahol nagyon sokat kellett dolgozni, de nem jutottak egyről a kettőre, és a főhős elindult a világba, mert azt gondolta, hogy biztosan van egy olyan hely, ahol jobban lehet élni. És ezek a gyerekek pontosan ebben vannak. Iskolát kell választaniuk, el kell indulniuk – vannak vágyaik, álmaik. Úgyhogy mi kiszíneztük ezt az egészet. Megoldási stratégiákon gondolkoztunk.

Mennyire ragaszkodsz ilyenkor az eredeti szöveghez?

Semennyire. Mikor elkezdek mesélni, akkor figyelem a hallgatóim reakcióit. Biztatom őket, hogy szóljanak hozzá. Kialakul egy nagyon élénk beszélgetés, amelyben mindenki várja, hogy hozzátehessen, hogy mondhassa, mert vannak ötleteik. Ezáltal megéljük a történetet. Együtt csináljuk. Ebben a konkrét esetben ezt a mesét végül megbeszéltük, újraszövögettük a szálakat. Aztán egyes részeket el is játszottunk. Volt a mesében egy bölcs madár, aki mindenkiben látott valami jót. A gyerekek meg alig várták, hogy egyenként elmondhassák, ők miben jók. Ezáltal nőtt az önbecsülésük is. Zengett tőlünk az iskola.

Hogyan választod ki, kinek melyik mesét mondod el?

Az egyéni önismereti folyamatban érzem, hogy ide most jó lenne egy mese, egy történet. És mivel vallásos családból származom, és sokat foglalkoztam a keresztény kultúrával, ezért előfordul, hogy például a Bibliából idézek. Nem terjesztek semmilyen vallást, de maga a történet ott, akkor jól jön. Így vagyok a versekkel, regényekkel, akár a dalokkal is. Gondolatokat, érzéseket ébresztenek, aztán akár otthon is megkereshetők, a kliensek kapcsolódhatnak velük tovább is. Természetesen, ha csoportot vezetek, vagy például tudom, hogy a kliensem egyénileg végzett önismereti munkáját előreviszi egy mese, akkor készülök, keresgélek. Ez egy kihívás, de számomra egyben nagy öröm is, hiszen én magam is elmélyedek a történetben, gyakran a saját kérdéseimre is választ kapok. Előfordul, hogy valaki már egy maga által választott mesével jön, mert az indított el benne érzéseket.

A felnőtteket is ilyen könnyű belevinni egy mesébe?

Vezettem csoportot tizenvalahány jól menő vállalkozónak. Mind férfiak voltak. A legnehezebb feladat rögtön az elején az volt, hogy letegyék a telefonjaikat. Ők mind az építőiparban dolgoztak, folyamatosan elérhetőnek kellett lenniük mobilon, banki utalásokat, fuvarokat intéztek. Nekik vittem el egy mesefoglalkozást. Először azt se értették, miért vannak ott, de egy idő után mindenki „meg tudott érkezni”. Aztán meg nem akartak hazamenni, annyira érdekes lett a történet, és annyit lehetett róla beszélni. Nem beszéltek magánéletről, de megfogalmaztak helyzeteket, érzeteket. Emlékszem rá, hogy a végén az egyikük azt mondta, hogy „én most hazamegyek, és megölelem a feleségemet. Szívből ölelem meg őt, úgy, mint a kezdetekkor. Ezt már régen nem tettem, mert csak futottam.” Hatalmas dolog ez valakitől, akin ekkora a felelősség!  Ott, akkor megérkezett az érzelmi világába, igazán haza, a családjába. Mivel a csoportokban többen vannak jelen, így több szempontból is látják azt a helyzetet. Akik nagyon régen benne vannak valami egyformában, kívülről rátekinthetnek a folyamataikra, megláthatják azt, hogy másképpen is gondolhatnak rá. Ha meg kell újulnunk a szakmánkban, tanulunk, továbbképzéseken veszünk részt, de ha a lelkünkben elakadtunk, egy régi sztorinkban, akkor a mesék lehetnek azok, amik segítenek fellazítani ezt a struktúrát.

A népmesék vagy a műmesék működnek jobban?

Inkább a népmesékkel dolgozom szívesen, hozzám ezek közelebb állnak. Igyekszem mindig az eredetit használni – de hát mit jelent az a mesék esetében, hogy „eredeti”? A Hamupipőkének például legalább öt változatával dolgoztam már, az indiaival, a csángóval, az ukránnal, a gömörivel, az ungival, de a Grimmel még nem, pedig mindenki azt ismeri. Van, hogy a klienseim hoznak szövegeket, mert számukra épp most az fontos.

Tényleg olyan fontos, hogy a gyereknek meséljen a szülő?

A gyerek egész nap távol van a szülőtől az óvodában, iskolában, és miután hazaérnek, a szülő is fáradt, vacsorát kell főzni, leckét kell írni – és a gyerek sokszor nem tudja elmondani, megfogalmazni, milyen napja volt, mit érez. Alapigényünk, hogy megosszuk egymással az érzéseinket, élményeinket. De ha egy mesében a szülővel együtt a gyerekek végigizgulják azt, hogy elindultunk, hogy ott volt a gonosz, de átvertük, vagy tudtunk segítséget kérni, hogy megpihentünk (mert a mesében pihenni is lehet), hogy győztünk, vagy nem – és ha fogják közben egymás kezét, akkor a gyerekek úgy alszanak majd el, hogy egy nagy, közös kalandon vettek részt, együtt.

Elég sok szó esett a mesék kapcsán a félrefordításokról vagy a szándékos „szépítésekről”. Például a béka esetében, akit az eredetiben falhoz vágni kell, nem megcsókolni, hogy királyfivá változzon. Valóban ennyi kárt okoz, ha átírjuk a mesét? Mennyire „ártunk” ezzel az üzenetének?

Olyan, hogy eredeti, a mesék esetében nincs. Ha csak a már említett Hamupipőkét nézzük, az a történet visszaeredeztethető egészen az ókorba. Ráadásul egy mesének egy területen belül is több verziója van, adatközlőnként akár más és más. Én azt gondolom, nincsen azzal semmi baj, ha átírjuk. Az irodalomterápiában is sokszor ezt csináljuk, átírjuk a kapott szövegeket, kitöltjük a hézagokat a saját gondolatainkkal, átfogalmazzuk, a helyzethez alkalmazzuk.

És amikor a gyerekek szövik tovább a mesét…

Az a szülők, foglalkozásvezetők számára sok üzenettel bír. Hiszen a gyerek azt fogja beleszőni, ami őt foglalkoztatja, bántja, amitől fél. Kiderül, hogy van a kis lelkében valami, ami jó, ha kiderül a szülők, tanárok számára. Volt olyan csoportom, ahol a tanító néni azt mondta, hogy ő még így nem látta a „gyerekeit”, annyi mindent kihoztak belőlük, felfedtek a mesék. Meg tudják élni például a hálát a meséken keresztül. Mert a mesék egyik üzenete az, hogy legyen bennünk alázat.

Vannak rossz mesék?

Vannak olyan mesék, amiket én egyáltalán nem is veszek a kezembe. 

Az olyanok, amelyek mindent „megcsinálnak”, elvégeznek a képzelet helyett. Az a tapasztalatom, hogy minél többet bíz a képzeletre a mese, a gyerekek annál könnyebben tudják belehelyezni magukat. De ha a mese tele van erős, nem természetes színekkel, nem természetes mozdulatokkal, nagyon erős ingerekkel, zenével, ha nagyon erősen beszippantja a gyereket, hogy ne akarjon mást nézni, csak azt, és abban mindent készen kap, és bombázzák az agyát, akkor nagyon gyorsan rájuk lehet függni. Nem jó, ha a gyerek nem akar semmi mást nézni, csak egyetlen mesét „kilószámra”. Ez nem segíti sem a kreativitást, sem a gondolkodást.

Ezzel összefügg az is, hogy a gyerekek sokszor nem értik a sima szövegeket, nem tudják értelmezni, amit olvasunk. A szöveg nem vált ki annyi érzelmet, ezért – egyrészt – nem vonzó a számukra, másrészt nem tudják olvasni ezeket.

Mesélnél a Mesemisszióról?

16 éve létezik. Saját ötletből született, mindenféle támogatás nélkül. Kezdetben hétvégente, nyáron kiültem a komáromi Klapka térre egy asztallal, színes ceruzákkal, mesekönyvekkel és egy táblával, hogy „Olvass mesét minden nap!” Nagyon kevesen jöttek oda. Csak azok, akik otthon is rendszeresen olvasnak. Nem volt elég harsány program az, hogy elolvasunk egy rövid mesét közösen a téren.  Egy idő után abbahagytam. De aztán hívtak gyerektáborokba, ahol egy héten át minden nap tudtunk a mesékkel foglalkozni, díszletet „építeni”, eljátszani a jeleneteket. Akkor rájöttem, hogy ennek ez sokkal jobb formája, és elkezdtem iskolákban mesefoglalkozásokat tartani. Természetesen a felnőtt kreatív mesefoglalkozásokat is tartom már több mint 15 éve.

De mesefoglalkozás bárhol megvalósítható. Tartottam foglalkozást a grazi magyaroknak egy élelmiszerüzlet raktárában, mert nem volt máshol hely.

A lényeg, hogy elmozduljunk a small talktól. Ha elő tudunk kapni egy mesét, az színesíti a beszélgetést, veszekedni lehet a szereplőkkel, magunkra ismerni bennük, kritizálni, kinevetni őket. Kapcsolódni, kalandozni, bátornak lenni.