Életrajzszerűségének, ahogy ő nevezi kirobbanó sikerű memoárját, a harmadik kötetén dolgozik Szinetár Miklós, de még csak az első fejezeteknél tart. Nagyon nehéz az emlékezés, mondja. Elemi iskolai, gimnáziumi tanárai és osztálytársai nevét könnyedén felsorolja, de azon, hogy két hónappal ezelőtt kivel találkozott, el kell gondolkoznia. Élettani közhely ez, konstatálja. De van egy másik, komolyabb nehézség is, amivel szembe kell néznie.
Az első kötetben a Horthy-, a Szálasi- és a Rákosi-korszak elevenedik meg. Ezek értékelésében az olvasók túlnyomó többségének egyezik a véleménye az övével. A második kötet a Kádár-éra eseményeit idézi meg. Ott már megoszlanak a vélemények, bár sokan még ott is elfogadják az értékelését. A mai korral foglalkozó harmadik kötetben, úgy érzi, nem hagyhatja ki a találkozásait Orbán Viktorral, Gyurcsány Ferenccel és Medgyessy Péterrel, hiszen mint színházi, operai vezető gyakran fogadta őket. Igyekszik messze távol tartani magát attól, hogy bármilyen politikai értékelést tegyen. Ezt már a második kötetben is kerülte, amikor Grósz Károlyról és Berlusconiról írt. Ott is csak a személyes élményeit, benyomásait írta meg, és nem foglalkozott azzal, hogy ez a két politikus mennyit ártott vagy használt az országának.
Most születő könyvében, a trilógia záró részében a rendszerváltástól jut majd el napjainkig. Írás közben mennyire fogja vissza magát a teljes őszinteségtől, vagy épp ellenkezőleg, azt mondja: megengedheti már magának azt a luxust, hogy kerek perec véleményt formáljon?
A végeredmény, azt hiszem, ennek a kettőnek a története lesz. Egyrészt nem szeretnék végleges ítéleteket hozni, ugyanakkor valóban megengedhetem magamnak, hogy egyszerűen gátlástalanul fogalmazzak. Elvégre mindenkiben van jó és rossz. De van, akiben csak az utóbbi. Például Hitlerben, Szálasiban vagy Rákosiban. Korunk szereplőiben azonban még ott a jó is.
Orbán Viktor pozitívumát miben látja?
Operaigazgató koromban sokat beszélgettem vele. Értelmes beszélgetések voltak ezek. Nem volt még egy miniszterelnök, aki ilyen huzamosan járt volna színházba, operába, mint ő. Mindez húsz évvel ezelőtt volt. Ha objektív akarok lenni, akkor azt is el kell mondanom, hogy Magyarországon felépült a Művészetek Palotája, a Nemzeti Színház, megszépült a Zeneakadémia, átadták az Eiffel Műhelyházat. A másik oldalon viszont katasztrofális állapotban a magyar egészség- és oktatásügy. És mindez együtt van, ugyanabban a rendszerben.
A komoly dolgokban soha nem alkudtam meg, írja. Kiélezett helyzetekben hogyan tudott higgadt maradni, jó döntést hozni, elegánsan válaszolni?
Megéltem én is nehéz helyzeteket. Felszólaltam például azon az ideológiai konferencián, az ellen a politikus ellen, aki nagyon erős kirohanásokat intézett Madách Imre Mózese ellen. Utána hazamentem, és rosszul lettem. Annyira, hogy orvost kellett hívnom, mert úgy vert a szívem. A helyszínen mindig igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, otthon viszont lereagáltam a dolgokat. Nagy izgalmak közepette mindig utólag esett le a húszfilléres.
Azt is írja: a konfliktusszükséglete nulla. Ehhez is kell tehetség. Hogy a legjobbkor fújjon visszavonulót az ember.
Mindenkinek más jelent örömet. Egyiknek a futball, másiknak a sakk. Van, aki az operát kedveli, van, aki a rockot. Különbözőek vagyunk. Van egy olyan emberfajta, aki örömét leli a konfliktusban, a harcban, a veszekedésben. Teljesen függetlenül attól, hogy van-e a dolgoknak tétje, vagy sem. Édesanyámnál, amikor már egyedül volt, összejött pár idős asszony, és azzal telt a délutánjuk, hogy veszekedtek. Ha az egyikük azt mondta, hogy piros, a másik rögtön rávágta, hogy sárga, a harmadik meg, hogy kék. A csatározás volt fontos nekik. Hogy kinek van igaza. Nekem erre soha nem volt szükségem. Nem harcoltam hülyeségekért. Ha tétje volt a dolognak, akkor belementem a legvadabb helyzetekbe is, de pusztán azért, hogy nekem legyen igazam, nem. És nem azért, mert olyan jó fiú vagyok, hanem mert ehhez nincs érzékem. Nem keresem, hogy kivel lehetek ellenség. Nekem ez nem hiányzik. Lehetőség szerint szeretnék mindenkivel nem egyenlő távolságot, hanem egyenlő közelséget tartani.

Rendezőkollégái között nem egy feszültségből, felfokozott idegállapotból tudja elindítani a próbát. Így érzi szükségszerűnek. Szent meggyőződéssel állítja, hogy így a jobb, így hamarabb megszületik a kívánt eredmény.
Nálam a próbákon alapjában működik a jó hangulat. Mindenki máshogy értelmezi a rendezést. Én nem tartozom azok közé, akik állandóan az összeütközést keresik. Színpadra állítottam több mint 200 darabot. Alig emlékszem olyan próbára, hogy feszültség vagy akár álfeszültség lett volna. Nekem az előadásaimról nagyon határozott elképzelésem van. Ez a munkamódszerem. De abszolút tárgyalóképes vagyok. Részleteket is meg lehet beszélni velem. Csak abban nem alkuszom meg, hogy miről szól a darab, mi a mondanivalója. De hogy jobbról vagy inkább balról jön be a szereplő, arról lehet beszélni velem. Ha jobbnak találom azt, amit az illető felajánl, boldogan belemegyek. Egyszer az egyik tanítványom rendezés közben nem tudott szót érteni a nagy színészekkel. Ne ordíts! – szólt az egyiknek, aki nem ezt a hangot szokta meg. Ez így nem módszer, mondtam. Szünetben, a büfében könyökölj mellé a pultra, és a következő szavakkal fordulj felé: Mi a fenét akartam is mondani? Már nem tudom. Nem fontos. Ja, igen! Annál a résznél legyél talán halkabb! Ezzel el is intézed a dolgot, s nem aláztál meg senkit. Ez egy taktikus pálya bizonyos értelemben. Várkonyi Zoltán sem azt mondta a nagy Somlay Artúrnak, hogy ne suttogj, amikor azt akarta, hogy ordítson, hanem szólt a partnerének, hogy itt az Árgyél, mert így becézték Somlayt, ordítani fog. A stílus a fontos. Megmondhatom a magamét, de soha nem gorombán. Nem sérthetem meg a színészt. Én mindig olyanokkal dolgoztam, akikkel egy nyelvet beszéltem. A nagy harcos-karcos Latinovits Zoltánnal is megértettük egymást. Neki folyton a részletekkel volt baja, én meg a lényeggel foglalkoztam.
Amikor Monte-Carlóban zsűrizett a nemzetközi tévéfesztiválon, Vittorio de Sicával, a jeles olasz filmrendezővel is kapcsolatba került. Milyen emlékeket őriz róla?
Ő már akkor nem hasonlított arra a csodálatos, lenyűgöző színészre, aki fiatalon volt. Nagyon kedves, mókás öregember lett belőle. Mondott egy beszédet, amikor a fia filmje kapta a díjat. Ez az én szavazatomon múlott. Azon a plusz egyen. Ezért volt olyan hálás nekem. Köszönte a lovagias magyar nemzetnek, és hogy sokáig éljen – itt hosszasan eltöprengett, majd azt mondta: Franz Liszt! Örömében másnap átment San Remóba, és reggelig játszott az ottani kaszinóban.
Soha nem voltam fiatal, és nem vagyok öreg. Ezek is az ön szavai. A mondat második felét értem. Az elsőre kérnék magyarázatot.
Fiatalon természetesen lázadó voltam, forradalmár. De a fiatalság mint státusz tőlem mindig idegen volt. Ez kell a fiataloknak! – hallom a színházban. Állítom, ilyen nincs. Az egyik fiatal ilyen, a másik olyan. Az egyik öreg ilyen, a másik olyan. Attól is függ, milyen a vérnyomása, az agyi állapota, a cukra, vagy nincs is cukra. Minden ember külön egyéniség. Az öregek egyre több technikai eszközt nem tudnak használni, ez kétségtelen. A fiatalok meg nem ismernek sok mindent régről. Ez is érthető. Sokszor eszembe jut Churchill, aki állítólag azt mondta, hogy aki húszéves korában nem forradalmár, az hülye, de aki ötvenévesen nem konzervatív, az is. Deák Ferenc ezt még szebben fogalmazta meg: aki húszéves korában nem lázadó, annak nincs szíve, aki ötvenéves korában nem konzervatív, annak nincs esze.
Az írás vagy a rendezés megy könnyebben?
Rendezni könnyebb. Nekem az izzadság és veszekedés nélkül megy. Már a próbakezdés előtt tudom, mit akarok. Túlnyomó részben magam választottam darabokat, méghozzá olyanokat, amelyekkel mondanivalóm volt. Utána mindegyiket nagyon könnyen vittem színpadra. Az írás bonyolultabb dolog. Előbb lediktálom az anyagot, aztán átírom, de úgy, hogy egy szó nem marad a helyén. És még azt is átírom párszor, sosem érzem késznek. Van egy sajátos stílusom, amit lehet szeretni, nem szeretni. Arra vigyázok, hogy egyszerűen és érthetően fogalmazzak. Nálam nincsenek lábjegyzetek. Kockáztatom a tévedéseket. Ember vagyok, nem robot. De úgy fogalmazom meg a dolgokat, ahogy én látom őket. A stílusban pedig igyekszem követni az élő beszédet. Mintha beszélgetnék az olvasóval.
Aki valóban úgy érzi, ott ül vele szemben, és neki mesél. Még a hangszínét, a hangsúlyait is hallja. Válogatott titkaim címmel azokat a történeteit is megírhatná, amelyek kimaradnak e három kötetből. Lesz rá ideje bőven, hiszen még csak kilencvenkét éves. Nemrég, ugye, immár ötödször vitte színre Daniel Auber rablóoperáját, a Fra Diavolót, harmadszorra pedig Karinthy Ferenc Dunakanyarját.
Sok minden kimarad a három kötetből. Ott például, ahol az utazásaimról írok, kifelejtettem, hogy Észak-Koreában is jártam.
Mindennap húsz perc torna, hetente plusz egy óra, de úszni és sétálni is jár. Miért akkor a lelkifurdalás, hogy délutánonként alszik háromnegyed órát?
Azért, mert régebben napi nyolc-tíz óra volt a munkateljesítő képességem. Most meg csak három-négy. Délutánra egyszerűen elfáradok. Ezt nagyon sajnálom. Apám mindig arra intett, hogy nem aludni délután! Én meg bizony minden délután lefekszem. Erre nem vagyok büszke, de a többire igen. Főleg az úszásra.

Az írás napi penzumot jelent az életében?
Nem, nem. Ebben is elkényeztetett vagyok. Mint ahogy azt rendeztem mindig, amit akartam, akkor írok, amikor rajtam van az ihlet. Hol este, hol éjjel, hol délelőtt. Amikor úgy fog az agyam. Olyankor nem is lehet hozzám szólni. Rengetegszer van olyan is, hogy napközben eszembe jut valami, és este nyolckor-kilenckor már nem emlékszem rá. De ha este későn jut eszembe valami, akkor képes vagyok gyorsan kikelni az ágyból, és felírni, hogy el ne felejtsem. De hát ilyen az élet. Minden elszáll. Az élet is elmúlik.
Ötvenegyedik házassági évfordulójukat Ausztriában ünnepelték Hámori Ildikóval. De nem Bécsben, nem Grazban és nem Salzburgban, hanem Bad Gasteinben, ahol másfél órás túrákra jártak. Melyikük terve valósult meg?
Közösen döntöttük el, hogy hova megyünk. Világéletemben az utazás volt a hobbim. Mindig. Imádok menni. Ma is látok utakat, amelyekre szívesen mennék. Például egy balti útra. De már nem megyek. Kifárasztana a sok szervezett program.
Két évvel ezelőtt japán turnéra utazott a Magyar Állami Operaház együttesével. 2014-es rendezését, A varázsfuvolát mutatták be több városban. Az nem volt megerőltető?
Japánban tiszteletben tartották, hogy délután le kell feküdnöm. Nagyon elkényeztettek ott engem. Egy turistaút egészen más. Akadályoznám a többieket a lassú mozgásommal. A lépcsőket sem bírom már. Ausztriában nagyon jó volt. Bad Gasteinben gyönyörű a természet, csodálatos a levegő. És a termáltó. De már ott is sokkal kevésbé vállalkoztam azokra a kirándulásokra, amelyekre régen boldogan mentem. Már nem is a városok érdekelnek, hanem a természet. Azt élvezem igazán. Csak már a koromnak megfelelően kell élnem.
Volt egy tabukat döntögető színházi előadás az idei avignoni fesztiválon. Az öregek titkos élete. Ez volt a címe. Hetvenöt karikás történetek elevenedtek meg a vágyról és az érintés fontosságáról. Mit írna az előadás margójára?
Azt, hogy a vágy nem fogy el. Csak az erő. Az hiányzik, hogy simán fel tudjak menni a lépcsőn. A szerelemérzés pedig fantázia dolga. Az érintés nem hiányzik az életemből. A feleségemtől, a lányomtól, az unokáimtól megkapom. Sok szeretetben van részem. Nem panaszkodom. Nincs különösebb hiányérzetem.
Egy olyan rendkívüli kvalitású rendező, mint ön, az elmenetelét is megrendezi?
Az engem egyáltalán nem foglalkoztat. Óhajaim vannak. El is mondogatom a családomnak. A haláltól nem félek, csak ne járjon szenvedéssel. Pilinszky János zseniális mondása jut eszembe: „Nem félek a haláltól, mert eddig még mindenkinek sikerült.” Annyi mindent hagyok a sorsnak, a végzetnek, Istennek! Hetvenhárom éve vagyok az Operaházban. A magamfajta örökös tagokat az aulában búcsúztatják el. Ott zene szokott szólni. Én azt szeretném, ha a Tannhäuser legvégét játszanák. Abban minden benne van. Amilyen nagy csoda az élet, olyan nagy csoda a halál is. Mivel egész életemben szerelmes voltam a Dunába, szeretném, ha a hamvaimat oda szórnák majd. Nádasdy Kálmán a tanárom és a példaképem volt. Hetvenöt éves korában halt meg. Befordult a fal felé, elaludt, és másnap nem ébredt fel. Erre mondják, hogy szép halál. A sokat szidott orvostudománynak és a gyógyszereknek köszönhetően kitolódott az emberélet. Időnként ugyan kóválygok, az egyensúlyérzetem sem a legjobb olykor, de megvizsgált nemrég egy szakorvos, és azt mondta: „Mit akar? Olyan az egyensúlya, mint egy nyolcvanévesnek!” Van egy sláger, nagyon szeretem. Ahogy lesz, úgy lesz.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 24-i számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.