Mindig a színház. Tizenkét évvel a főiskola elvégzése után határozottan állítja, a színház mindig jobban vonzotta, mint a film. Később beismeri: olykor-olykor szívesen szerepelt volna nívós alkotásban, de semmit nem tett ez ügyben. Válogatásokra sem járt. Szabó Viktor vágya mára beteljesült. Tehetségéhez méltó szerepet kapott Miloslav Luther Alvó számla című filmjében. Örömmel állapítja meg: erre megérte várni.
Váratlanul érte a felkérés. Pozsonyba hívta Miloslav Luther.
„Rögtön az első találkozás után éreztem, hogy dolgozni szeretnék vele. Pedig az még csak egy röpke ismerkedés, megbeszélés volt. A próbafelvétel egy hónappal később következett. Akármi lesz is, nekem itt most nagyon jónak kell lennem, biztattam magam. Úgy éreztem, egy guru előtt állok, és élni akarok a lehetőséggel. Ha veszni hagyom, életem végéig sajnálni fogom. Olyan kisugárzása volt a rendező úrnak, olyan pozitív benyomást tett rám, úgy beszélt a szerepről, arról, hogy mit kellene megmutatnom benne, hogy két másodperc alatt megfogalmazódott bennem: sem színészként, sem magánemberként nem vérezhetek el. De ezen a ponton meg is ijedtem. Szépen, fokozatosan. Előbb csak picit, aztán jobban, később meg kétségbeestem, hiszen már elsőre annyi infót kaptam, amennyit egy olvasópróbán szoktak adni a rendezők. Annak megvalósítására azonban, ami ott elhangzik, hat hetünk van. Erre a filmszerepre nem volt annyi időm. A szöveg kézbevételekor viszont már tudtam, merre kell elindulnom.”
Késve érkezik az öröm
Sorozatban évekkel ezelőtt játszott már. Nagyjátékfilmben most először. Lelkesedése győzött is a kétségbeesése fölött. Az öröm egyébként is sokkal nagyobb volt. Nevetve mondja: amikor közölték vele, hogy övé a szerep, döbbenten hallgatott, de aznap remekül aludt.
„Kiskorom óta ilyen vagyok. Időbe telik, míg feldolgozom a történéseket. Az öröm mindig később jön. A feleségem volt az első, akivel közöltem a hírt, hogy forgatni fogok, de még aznap este hívtam az édesanyámat és a nővéremet, hogy ők is velem örülhessenek. Nagy volt a boldogság a családban. Én voltam az egyetlen, aki igazából felfogni sem tudta, mibe vágta a fejszéjét, minek tette ki magát.”
Igazából akkor lett úrrá rajta az izgalom, amikor megtudta, hogy végig németül fog beszélni a filmben – ha már német tisztet játszik.
„Az akarat, az elszántság megvolt bennem. Soronként beírogattam a szöveget a Google-ba, hogy halljam a kiejtést, aztán egy német nyelvi trénerrel átvettem az egész szöveget. A nővérem és a feleségem is sokat segített. Mindketten beszélnek németül. Nem álltam meg, ha elakadtam, épp ellenkezőleg! Felszívtam magam, és a korábbinál nagyobb lendülettel mentem előre. Elektromos dobjaim vannak otthon. Jó a ritmusérzékem. Úgy tanultam meg a szöveget, hogy közben vertem a dobokat. Sem magamnak, sem a stábnak nem akartam csalódást okozni. Úgy fogtam fel az egészet, mint egy újabb felvételit a színművészeti főiskolára. Nagyon sok munkát fektettem a felkészülésbe. Horvátországban, Fiumében nyaraltunk. Ott is tanultam. Feküdtem az árnyékban, és magoltam a német szöveget. Forgatókönyv nélkül egyszer sem mentem le a tengerhez. A feleségem végszavazott. Nem veregetem a vállamat, de elmondhatom, kemény munka volt nem kevés kínnal, szenvedéssel. Természetesen megérte. A lelkivilágom is gazdagodott ezzel a filmmel, hiszen csodálatos emberek vettek körül a stábban. Közben megtudtam, mire vagyok képes. Hogy nem kell megijednem semmitől, ha munkáról van szó. Kínaiul is képes lennék megtanulni egy tetemes szöveget, ha a szerep azt kívánná.”
És lehullott a bilincs
Első felvételijére Budapesten tiszta lappal indult. Úgy gondolta, semmiféle elvárásnak nem kell megfelelnie. A stressz hirtelen kerítette hatalmába. Olyan művészek ültek a bizottságban, mint Huszti Péter és Gálffi László. A szövegekkel hadilábon állt. Egyiket sem tanulta meg tisztességesen. Ki is esett a második rostán.
„Borzalmas volt az egész. Tudtam, hogy rossz vagyok, és még rá is görcsöltem. Reménykedtem, hogy nem engednek tovább. Mondtam is az akkori barátnőmnek, hogy ha van Isten, hazaküldenek. Nem kellett csalódnom a sorsban. A pozsonyi felvételire felkészülten mentem. Nem volt bennem az a túlzott megfelelési kényszer, ezáltal lazább voltam. Felvettek. Zuzana Kronerová és Martin Huba voltak az osztályvezető tanáraim. Az első vagy a második színészmesterség-órán tört szlováksággal álltam ki a többiek elé. »Mutatkozz be!«, ez volt a feladat. Mindent el kellett mondanom magamról, amit fontosnak tartottam. A nyelvi akadályok miatt elég kevés dolgot említettem meg. Három mondatnál több talán nem is jött ki a számon. Martin Huba csak annyit kérdezett: »Viktor, neked, ugye, nem nagyon megy a szlovák? Nem baj! Meg fogjuk találni a közös hangot!« Abban a pillanatban lehullott rólam a bilincs. Felszabadultam. Az osztálytársaim végig nagyon rendesek voltak velem. Segítettek. Még a diplomamunkám megírásában is. Elsőre konyhanyelven írtam meg. Vissza is kaptam. »Viktor, tegyél csodát! Ezt így nem fogadhatom el«, mondta Martin Huba. Én a mesterségórákat vettem komolyan, az írásbeli munkában elég link voltam. Huszonhét oldalból állt a diplomamunkám, amit egyetlen éjszaka két osztálytársam, Gabika Marcinková és Roman Poláčik javított ki. Másnap odaadtam a tanár úrnak, aki nem akart hinni a szemének. Be is vallottam neki töredelmesen, hogy kik bíbelődtek velem.”
Az élet nem krémes
Martin Huba vendégrendezőnek számít a Komáromi Jókai Színházban. Egykori növendékével többször dolgozott már.
„Mindig odasúgja, hogy »Viktor, život nie je krémes!«. Ennek története van. Másodéves főiskolásként szerepeltünk a Szlovák Nemzeti Színház Amadeusában. Martin Huba alakította Salierit. Néha bekapott egy bonbont, vagy megevett egy krémest. A diplomamunkámban szerepelt is az a mondat, hogy az élet nem habos torta. Ennek helye volt a szövegben, illett a koncepcióba, amelyet írás közben felépítettem. A tanár úr pedig többször is emlékeztet erre a próbák során. Szállóige lett ez a szlovák mondat a színházunkban. Öt évig volt a mesterem Martin Huba. A főiskolán is szeretett, és a próbákon is értjük egymást. Ha nálunk dolgozik, valahogy mindig eszembe juttatja egykori énemet. A próbákon magázódunk, utána tegeződünk. »Ahoj, pán profesor!« Mindig így búcsúzom tőle.”
Rejtélyes figurát játszik az Alvó számlában. Nem a tipikus náci tisztet hozza. Nem egy sematikusan megírt karaktert.
„Már a próbafelvételen éreztem, hogy nem játszhatom egysíkúan a figurát. Ez nem az a náci tiszt, aki egyértelműen gazember. Szólt is a rendező úr, hogy ne legyen túlságosan kemény. Puhíts rajta, kérte. Egy órán át próbáltunk két jelenetet. Később sokat agyaltam az instrukciókon. Készen állva a felvételre már a próbán mutatott arcot várták tőlem. Hogy ne lehessen eldönteni, milyen is a tiszt. Hogy ne legyen csak gonosz, de jó sem. Titka legyen. Annyira lássa csak őt rokonszenvesnek a néző, hogy ne tudja, hány halál szárad a lelkén. Ezt kellett fejben összeraknom. Olyan embereket kerestem az életemben, akikkel ha dumálok, valami rosszat sejtek az arcuk mögött. Találtam olyan személyt is az emlékeimben, akiről utólag tudtam meg, hogy gyilkolt. Csak azt éreztem, súlyos bűn nyomja a lelkét. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy a rendező úr színészvezetése annyira érzékeny, hogy miután elmagyarázta a lényeget, öt perc múlva kezdődött a felvétel, és pontosan tudtam, mit kell játszanom. Annyira világosan, pontosan fogalmazott, hogy egyszerűen nem mehettem mellé a karakter megformálásával. Miloslav Luther abszolút színészcentrikus rendező. Bármit kérhet, simán megcsinálom.”
Izgalommal teli sóhajok
A bemutató napját csupa várakozás, kíváncsiság, reménykedés előzte meg Szabó Viktor részéről. Érthető izgalommal állt az esemény előtt. Végül is első filmszerepében láthatja őt a közönség.
„Bele tudtam olvadni a helyzetbe, csak mindig azt vártam, hogy mikor jövök újra, egy következő jelenetben. Hogy azon is legyek túl végre. Szinte siettettem a filmet. Tudtam, hogy a vágással sok mindent el lehet érni, de nem láttam át a dramaturgiát. Minden jelenetnél felsóhajtottam. Jól van, ez is megvolt, akkor most jön az, hogy… végig ez járt a fejemben. Rohadt mód izgultam. De az is átsuhant párszor az agyamon, hogy a premier után haza kell mennem. Beülni a kocsiba, és higgadtan vezetni. A feleségemet Pozsonyból Komáromba, az édesanyámat Csatára, a szülőhelyemre vittem. A nővérem otthon maradt a gyerkőcökkel. Azóta már ő is látta a filmet. Sodorta magával a történet. Jó szemét alak voltál, mondta. Szerintem nagyon jó a film. Voltak jelenetek, amelyek során képes voltam elvonatkoztatni attól, hogy magamat nézem. A többiben mindig zavart valami. A stressz később oldódott csak fel bennem. Amikor másodszorra láttam a filmet, a komáromi moziban.”
Szakhmáry Zoltánként a Jókai Színház Úri murijában egészen más karaktert formál meg. Egy farmeringes csávót, aki biogazdaságot akar teremteni a kilencvenes években.
„Szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy nem skatulyáztak be a rendezők. Igyekszem is mindig nyitott maradni feléjük. Saját magamból kiindulva azon az úton haladni, amelyet ők ajánlanak fel. Hogy ne egy vagány, jó megjelenésű férfit vagy egy kimondottan ellenszenves fickót lássak a tükörben, hanem összetettebb figurát. Azt az évadot szerettem nagyon, amelynek az elején Miskin herceg lehettem A félkegyelműben, a végén pedig Biberach a Bánk bánban. A beszélő köntösben komédiás vagyok, az Úri muriban főbe lövöm magam.”
Szabadon, megalkuvás nélkül
Gyerekkora óta a kihívások vonzzák. Nem véletlenül.
„Édesanyámon is mindig a küldetéstudatot láttam, ahogy a nővéremet és engem egymagában nevelt, egyedül vezetett. Mindent neki köszönhetek. Azt is, hogy most ott tartok a pályán, ahol. Küzdött értünk. Nem sodródtunk ki az élet peremére. Mint fazekas az agyagedényt, olyan finoman formált bennünket. A próbákon is ő a példa előttem. Ezt a küzdelmet viszem. Megalkuvás szóba sem jöhet. Nem elégszem meg semmivel. Ezen a pályán nem lehet megállni.”
Építkezik, közli tényszerűen. De nemcsak lélekben, a valóságban is. Egy év múlva már Hetényben szeretne lakni.
„Szeretem ezt a helyet is, ahol most lakunk Komáromban. Ez a mi fészkünk, mi teremtettük meg magunknak, a saját ízlésünk szerint. De kell az udvar, a kert. A biztonságos szabadság a gyerekeknek. A víz sem hiányozhat. Garam-parti fiú vagyok. Hetényben tíz kilométerre leszek két folyótól, azért kell a csobogó vagy egy kis tó a ház mellett. Életem felét panelben töltöttem. Most már családi telken szeretnék élni. Kell a tér. A természet. Eddig Dunamocson, az anyósomnál vagy Csatán, az édesanyámnál futkároztak a gyerekeink. Jövőre már ők is szabadabbak lesznek.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.