Az újságcímlapokról egy ideje ismét az izraeli-palesztin konfliktus legújabb fejleményei és gyászjelentései néznek ránk. Sokan talán életükben először figyelnek fel a viszályra, ami viszont korántsem újkeletű dolog, ugyanis Izrael állam 1948-as megalakulása óta zajlik. Az évtizedek során megannyi film foglalkozott a szembenállás érintette emberi sorsokkal. Az egyik legismertebb, egyben legellentmondásosabb megítélésű Steven Spielberg drámája, a München.
Ha megdobnak kővel, dobj vissza egy nagyobbal. Lehetőleg ugyanabba az irányba, de ez részletkérdés. Nagyjából ilyen stratégiai útmutatást kap az Eric Bana által alakított izraeli Moszad-ügynök, Avner, mielőtt elmerülne Spielberg tragikus bosszúfilmjében.
A sokadik vér
A München valós eseményeken alapul. Az 1972-es müncheni olimpiát tragédia árnyékolja be, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet ügynökei túszul ejtenek, majd kivégeznek tizenegy izraeli atlétát. Az anyaország megtorlása szinte azonnali – az izraeli kormány az elhivatott és dühös hazafiakból egy orgyilkos-alakulatokat verbuvál, hogy inkognitóban Európa-szerte felkutassák és kivégezzék a terrorakció mögött álló arabokat. Avnert, a miniszterelnök volt testőrét rátermettsége miatt egy csapat vezetőjévé választják, amely bosszúszomjban nem szenved hiányt, hadviselési tapasztalatban azonban annál inkább.
Spielberg közismert érzéke a reális háború- és terrorábrázoláshoz itt kimondottan az összkép előnyére válik. A filmbeli gyilkosságok legalább annyira nyersek és közönségesek, mint elkövetőik. A golyók itt valóban húst szaggatnak, a bombák kontrollálatlanul tiporják el, ami az útjukba kerül, a holttestek pedig szánalmas bábuként rogynak össze. A halál egy pillanatra sem válik színpadias, hollywoodi sallanggá, sőt természetessége, nyomasztó véglegessége kiemelt fontosságú – főszereplőnket ugyanis minden elvett élet közelebb kergeti a paranoia küszöbéhez.
Bosszú a bosszúért
A kissé felnőttesebb bosszúfilm egy óra után már-már pszichológiai értekezéssé válik elvakult patriotizmusról és az izraeli-palesztin konfliktus eredendő tragédiájáról. Amint Avner egyre mélyebbre süllyed a nyúlüregben, fokozatosan mindent megkérdőjelez: vajon ő is csak egy bábu egy dacból játszott sakkjátszma tábláján? Ért egyáltalán bármit az a sok erőszak, ha a terroristákat már a haláluk másnapján egy rosszabb váltja fel? Amikor felteszi a kérdést Geoffrey Rush által játszott felettesének, Ephraimnak, döbbenetes választ kap: „A körmöm is visszanő, mégis levágom”.
Ebben rejlik Spielberg szerint az igazi tragédia. A gyilkolás alagútjának végén egy idő után már nincs fény, a cél nem lehet a béke, hiszen a kizárólag atrocitásokkal folytatott konverzáció sosem halad előre. Mindezt remekül mutatja be a jelenet, melyben Avner inkognitóban beszél egy terroristával, aki közli vele: sosem fogja megérteni a palesztinokat, amíg van hova hazatérnie. A rendező persze távolról sem támogatja a terrorizmust, hiszen a müncheni túszok vérfagyasztó sorsát, pánikszerű kivégzését dühítő, megbocsáthatatlan kegyetlenségként ábrázolja. Teljes valójában azonban csak a film legvégén látjuk, miután Avner küldetése véget ért – amikor már késő feldolgozni, hiszen a válaszcsapás megtörtént, azóta pedig már az arra mért válaszcsapást kell gyászolni. És így tovább, amíg már ténylegesen körömként vágjuk majd az embereket, és arra sem emlékszünk, hogy hol és mikor kezdődött az egész.
Izraeli és cionista fogadtatás
Bár a München történetét egy létező Moszad-ügynök vallomásaira alapozták, a film bizonyos húzásai és témafelvetései megjelenésekor rendkívül vitatottak voltak. Sok zsidó tisztviselő kifogásolta a mű azon feltételezését, hogy az izraeli orgyilkosok megkérdőjelezték volna küldetésük létjogosultságát – elmondásuk szerint ilyen soha nem történt, vagy ha mégis, akkor készenlétben álló pszichológusok beszéltek az illetőkkel.
A leginkább mégis az háborította fel az embereket, hogy a München nemcsak tudomást vesz a konfliktus palesztin szemszögéről, de zsidó karaktereivel ki is mondatja, hogy „nem kedvességgel szerezték meg Izraelt”. Az Egyesült Államokban több közéleti személy is a film bojkottálására szólította fel az embereket, A The New Republic című lap pedig Spielberg szemére vetette, hogy egy témaként kezeli a terrorizmus és a terrorelhárítás módszereinek moralitását.
Érdekes módon a filmet a másik oldal sem tartotta teljesen korrektnek: egy amerikai-palesztin ENSZ-titkár például azt kifogásolta, hogy „túlzottan dühös és impulzív emberekként” ábrázolja a palesztinokat.
Keleten a helyzet változatlan
A München 2005-ös film, és mint olyan, állásfoglalása a megtorlás ördögi köréről, a nemzeti traumafeldolgozás felelősségéről egyértelműen hozzárendelhető az akkori közelmúlt egyik meghatározó eseményéhez. Nem véletlen, hogy a film utolsó, New York-i jelenete után az egykori World Trade Center – melynek 9/11-ként elhíresült, al-Káida terrorszervezet általi elpusztítása minden korábbinál durvább arabgyűlöletet eredményezett Amerikában – egy ideig még háttérkép marad a stáblista előtt. Egy izraeli veterán mellesleg nemrég azt nyilatkozta, hogy a Hamász terrorszervezet október 7-i támadása volt Izrael 9/11-e. Talán még ma is aktuális ez a film.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.