Slavka Liptáková: Anyák földje

Ez egy átlagos brigádmunka volt. Az 1950-es években ez volt a normális. Az emberek rendszeresen brigádmunkára jártak. Leginkább a termelőszövetkezetekbe, de ez az ő esetükben szóba sem jöhetett. Irma alig volt tizenegy éves, és a nővére, Anna már elment otthonról. Most mindegyikük a saját szánkóján ült. Irma otthon maradt a biztonságos családi házban, bár az előrészt elvették, és oda beköltözött egy örökké zajos és koszos lakatosműhely, Anna pedig eltűnt. Lényegében igen, de nem teljes egészében. Minden második vasárnap megjelent elcsigázva, és sokkal öregebbnek nézett ki, mint amennyi valójában volt, és velük ment reggel templomba, délután pedig válaszolt az anyja összes kérdésére Margit néniről. Hogy van? Már jobban alszik? Ha hiányzik valami, csak szólj. Küldünk valakit, vagy beugrunk. Aztán megint két hétig nem mutatkozott. Irma csak annyit tudott, hogy ennek így kell lennie. Hogy Margit néni nem maradhat egyedül, és mivel nincs saját gyereke, neki adták az övéket. A döntés könnyű volt. Kellett valaki, aki segít a konyhában és a ház körül, tehát egy lány, nem pedig a fiú, az erős Jani, akinek az ujjai túl vastagok voltak ahhoz, hogy megfoltozzák a harisnyát, vagy úgy törjék meg a tojáshéjat, hogy ne fröccsenjen szét, és Irma túl kicsi és ügyetlen volt, így csak Anna jöhetett szóba. Így, bár a háztartásban meg kellett húzniuk a nadrágszíjat, és hirtelen mindenhol nagy nyüzsgés támadt, Irmát különös üresség fogta el. Valahogy sejtette, hogy a brigád és minden más mostantól büntetés azért, hogy ő maradhatott, míg a nővérének el kellett mennie. 

A férfiak falaztak, a nők főztek. Az épület hátsó része, amelyet még a negyedik ukrán frontról érkezett felszabadítók romboltak le, akik az unalmukat a maguk módján űzték el, új festést kapott. Most mindent újrafestettek. A város utcái napról napra változtak, új üzletek nyíltak, a kirakatokat színes plakátok borították, a földbe csákányok és ásók mélyedtek, a tehenek hangja egyre hangosabb lett, és az emberek táncolni kezdtek, mintha valamiféle furcsa, egzotikus láz ütött volna ki rajtuk. Irma óvatosan figyelte ezt a megállíthatatlan felfordulást. Szorosan az anyja mellett maradt, és követte őt, mint egy árnyék. Nem szerette az újdonságokat, és most minden tele volt velük. A házuknak hirtelen csak a hátsó része maradt meg nekik, a lakatosműhely, anya utazásai a munka miatt, meg Margit néni és a nővére szemrehányó pillantásai. Biztonságosabb volt nem kérdezni semmit, és nem kilépni a sorból. Csak követni a többieket, és alkalmazkodni. Ezért amikor anya bejelentette, hogy a vakok bentlakásos iskolájába mennek segíteni a főzésben, egy szót sem szólt, még a szeme se rebbent. 

Korán keltek. Már nem volt sötét, de még nem is kelt fel teljesen a nap. A konyhában mindenki megette a vajas kenyeret, megitta a cikóriakávét, majd elindultak az iskolába. Ott szétváltak. Jani az apjával, Ondrejjel csatlakozott a férfiakhoz, ők ketten pedig anyával a menzára mentek. Általában krumplit hámoztak vagy hagymát pucoltak.  

(…) 

Ma krumplis tészta volt. Rengeteg krumplit és hagymát kellett megpucolni hozzá. Irma anyja, Františka a lányának is tett a tányérjára. Az apja és a bátyja a többiekkel együtt ültek az asztalnál. A lányoknak velük kellett enniük, de Františka inkább azt szerette, ha Irma külön evett. Neki is jobban esett, de ma valahogy nem bírt enni. Nehéz volt a gyomra, mintha a gyomorfalára ragadt volna a habarcs, amivel a férfiak a látássérült gyerekek szobáit vakolták. Piszkálta a ragacsos ételt, mert illett enni. Szinte kötelesség volt. Mindent fel kellett használni, nem szabad pazarolni, és a kevéssel is életben kell maradni. Irma minden falatot alaposan megrágott. Mielőtt lenyelte, le kellett küzdenie a hányingerét, és erőlködve nyomta le a táplálékot tiltakozó torkán. Már majdnem végzett, amikor a teste fellázadt. Nem volt képes tovább legyőzni a természetes ösztönt, és Irma kénytelen volt kirohanni az ebédlőből. 

Elfutott a végtelennek tűnő széksorok mentén, ahol testes kőművesek ültek, akik hozzászoktak, hogy mindenki a saját dolgával törődik. Csak a fiatal Pišta Kojš, akinek a nyakán az ádámcsutkája jojóként ugrált, vette észre a sápadt lányt, és utánaszólt, vajon annyira rossz ételt főzött-e, hogy felfordult tőle a gyomra. Irma mindezt észre sem vette. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy visszatartsa az elkerülhetetlent, legalábbis addig, míg nem lesz szem előtt. Tudta, hogy nem sikerül kijutnia, ezért egy őrizetlen zugot keresett, ahol gyorsan könnyíthetett magán. Végigrohant a folyosón, amelynek végében nyitva volt a mosdó ajtaja. Ott végre megszabadulhatott a gyomrában kavargó, nem múló érzéstől. 

A mosdó teljesen szét volt szedve, poros volt az építkezés miatt. Irma lehajolt az első vödör fölé, amibe belebotlott, és belehányt. Egyszer, majd még egyszer. A gyomra még párszor üresen megfeszült, majd végül elernyedt. Irma a falnak támaszkodott, hogy elűzze a pillanatnyi szédülést. Ez volt az első az életében. Élvezte a kellemes felszabadultság érzését, amikor hirtelen a mosdó másik végéből egy tompa hang szólalt meg: 

– Nem ízlett az ebéd? 

Azt hitte, hogy elrejtette szégyenét, de hirtelen szembetalálta magát egy sovány, csontos kölyökkel, aki egy kalapácsot tartott a kezében. Legfeljebb tizenöt éves lehetett, ami számára leküzdhetetlen korkülönbség volt. Más körülmények között rá sem mert volna nézni, most pedig ott állt, lábánál gyengeségének bizonyítékával, és mondania kellett valamit. Csak egy bizonytalan „hmm” hagyta el a száját.  

A fiú hosszú karjával a vödör felé nyúlt. 

– Ezt már nem hordanám fel a falra – nyúlt a vödör után, de Irmának sikerült előbb megragadnia. Úgy szorította, mintha valami értékes kincs lenne, amin nem akar osztozni. 

– Ki kell ezt önteni. Valahol odakint, hogy ne duguljon el a cső. De ha még valami terved van vele... 

Milyen terve lehetne egy vödör hányással teli habarccsal? Semmi. Semmi, csak el akarta tüntetni, hogy megvédje becsületének utolsó morzsáit. De a fiú másképp gondolta. Kivette a vödröt a kezéből, és egy egyszerű mozdulattal vizet öntött bele. Aztán felkapta, és kiment a folyosóra. Hosszú, egyenetlen léptekkel haladt, mintha sietne valahova. Mintha valakit meg kellene mentenie. (…) Elhaladtak az étkező mellett, ahol a zajongás még hangosabbá vált, lementek a lépcsőn, és bekanyarodtak a gyepre, amely lefelé lejtett a patak felé, és sűrű csipkebokrosokkal végződött. Ott megszabadultak a kübli kellemetlen tartalmától. 

– Kész is van – mondta a fiú, és kezeit egymásba dörzsölte, mintha levetné a kesztyűjét. – Erno vagyok. Itt lakom. 

Csak most vette észre, hogy a fiúnak üresek a tekintete. Legalábbis neki úgy tűnt. Korábban nem vette észre, de talán csak túlságosan el volt foglalva magával. 

– Irma. A családom itt dolgozik, és mi, a bátyámmal, segítünk – válaszolta ugyanúgy. – És köszönöm, hogy kihoztad a vödröt. 

– Egy vödör ide vagy oda. Rengeteg ilyet megmozgatunk. 

– Szóval te is brigádos vagy? – próbálta kideríteni, hogy a fiú szeme képes-e fókuszálni, vagy csak a ködben tévelyeg. 

– Mit tudom én. Itt lakom – vágta rá Erno, és ujjaival átfésülte bozontos haját. Nem volt szép. Volt benne valami zaklatottság. Hiányzott belőle a kecsesség, de nyilvánvalóan nem is törekedett rá. Éppen ez a közöny a jobb és a szebb iránt volt olyan feltűnő benne. 

– De hát azt mondták, hogy most mindenki vakációzik. Úgy értem, mindenki, aki vak. 

Irma a nyelvébe harapott, nem akarta megsérteni. Erno csak vállat vont. 

– Mindenki, kivéve engem. 

Františka megállt az iskola ajtajának sötét nyílásában. Nyugtalanul nézett körül, és próbálta kitalálni, merre mehetett a gyereke. A hívás simán odahallatszott hozzájuk. Nem voltak messze. Mindketten összerezzentek, mintha valami tiltott dolgon kapták volna őket. 

– Már megyek! – válaszolta Irma, és újra Erno felé fordult. 

– Segítsek, vagy vissza tudsz menni, úgy értem... egyedül? 

Erno arcán egy grimasz futott végig. Valójában csak egy halvány fintor, amiről Irma nem tudta biztosan, hogy ártalmatlan-e. 

– Ne aggódj, kisasszonyka – mondta, és a tekintete még jobban elhomályosult.