Slavka Liptáková: Anyák földje

– Hiszen már elmondtam mindent. A tévé előtt találtam rá, még este. Éppen nézett valamit, én pedig a konyhában voltam. Aztán amikor beléptem... Még érzékelte, hogy bejöttem, de már nem tudott beszélni. Azonnal hívtam a mentőket. Berakták és elvitték, aztán már csak hívtak. 

– És te? – kérdezte meg Agnes, mintha fontos lenne.  

– És én? Mi van velem? 

– Hogyan fogadtad? 

Edita olyan keményen nézett a húgára, hogy Agnes megbánta a kérdést. De ahelyett, hogy csendben átsiklott volna a malőr felett, nekilátott, hogy helyreigazítsa.  

– Úgy értem, hogyan reagáltál? 

– Miért kérdezed? Szerinted hogyan kellett volna? Beültem a kocsiba, és elvittem néhány dolgot a kórházba, hogy át tudják öltöztetni. 

Ez Edita, gondolta Agnes, kemény és megingathatatlan, a sírig tartja magát minden kötelességéhez. De hogy honnan vette a szívósságot, hogy kitartson egy olyan közhelyes világban, mint amilyennek ő ezt leírta, az rejtély volt számára. Mindenütt csak szürke rutin, fantázia nélkül. Vagy talán valami egészen másról volt szó, és Edita valami rejtett életet élt, amelybe senkinek sem engedett bepillantást, és amelyből az egymást követő, fárasztó napok életadó nedűjét merítette. Agnes kívánta ezt neki, bár kételkedett benne, hogy így van. Edita egyszerűen jobban ismerte a valóságot, mint ő, egy kulturális antropológus, aki régmúlt idők gondolatai között bolyongott, és értelmet adott a bizonytalan történetek hézagainak. Ő a különc, Edita pedig a gyakorlatias. Ez mindig is így volt. 

Edita előrántotta a kulcsait, és egészen hétköznapi módon kinyitotta az ajtót. Meg sem várta, hogy a vendéget – aki tagadhatatlanul Agnes volt – elsőnek betessékelje. Egyszerűen besétált, és amikor nem érezte a húga jelenlétét maga mögött, értetlenül hátrapillantott. Mégis mit vártam, gondolta Agnes? Hogy megszólalnak a harangok csak azért, mert egy világ, amely e ház emlékeihez kötődik, egyszer s mindenkorra véget ért?  

(…) 

Edita megmarkolta a húga bőröndjét, mintha tudatni akarná vele, hogy innentől kezdve ez az ő területe. Itt minden apróságról ő dönt, még arról is, hogy a vendég hol hajtja álomra a fejét.  

– Megvetettem neked az ágyat az én szobámban. Ott nyugodtabb leszel. Én a konyhában maradok. Azt hittem, anya szobájában fogok lefeküdni, de... Nem tudok – vallotta be félénken, amiért Agnes hálás volt. 

Tehát mégiscsak. Ő is érez valamit. Még számára sem volt olyan könnyen emészthető a házat hirtelen betöltő némaság. Valójában neki sokkal nehezebb lehet, gondolta Agnes. Mit tudott ő az elmúlt hónapokról, amikor az anyja már nem boldogult segítség nélkül? Mikor annyira szenvedett a szédüléstől, hogy még a konyhába sem tudott segítség nélkül kisétálni? Az egészet Edita csinálta vele végig, egyedül. Éjjel-nappal ott volt, minden alkalommal kiment anyával a mosdóba, adagolta a gyógyszereit, bejelentkezett helyette a neurológushoz a vizsgálatokra, és figyelte az orvos tanácstalanságát, amelyet fiatalos mosolya és mindig egy újabb gyógyszer felírása mögé rejtett. Nem habozott, hogy elhagyja az otthonát, és ideköltözzön, hogy meghatározatlan időre ápolónő legyen. Könyvtárosból átképezte magát egészségügyi nővérré, felkészültség és képesítés nélkül. Agnes eközben Rómában élte az életét, és a szülőföldje gondjai csak távolról foglalkoztatták, a még elkerülhető, kedvezőtlen időjárás előhírnökeként. 

(…) 

– Anyára! – nyújtotta oda neki Edita a szilvapálinkát. (…) Ma még ihatunk. Aztán már tartanunk kell magunkat – jelentette ki tárgyilagosan. 

Edita ugyanúgy ivott, mint ahogyan cipőt húzott, számlákat fizetett vagy beszerzéseket töltött fel a könyvtári adatbázisokba. Szigorúan és takarékosan, felesleges felhajtás nélkül. Agnest körüllengte az otthonosság illata. Majdnem elnevette magát, de csak egy megerősítő mosoly maradt belőle. Legalább valami olyan, mint régen volt. Legalább valami nem mozdult ki a helyéről a földrengés közepette. 

– Mi van? Mi olyan vicces? – vette észre Edita a pillanatnyi kínos helyzetet.  

– Mi? Te! – ismerte be Agnes szórakozottan.  

– Szóval én? – kérdezte Edita gúnyosan, kissé sértődötten, és mindkettőjük poharába töltött még egy kis szilvapálinkát. – Nos, akkor erre igyunk! 

A nővérek ismét felhajtották a poharuk tartalmát, és most mindketten nevetésben törtek ki. Nevettek, nem tudták, min. Igazából nem is volt rá okuk. Csak a dermedtségük, aminek meg kellett törnie, hogy szabadjára engedjék a kimondatlan szavakat és emlékeket. Akár sírhattak is volna, de a nevetés közelebb állt hozzájuk. Az érzéstelenítés véget ért. A bánat fékezhetetlen röhögéshullámokban rázta meg őket, amelyek minden egyes pillantás után mindig újjászülettek. Nem lehetett mást tenni, mint szabadjára engedni, nem ellenállni. Mint amikor valami úgy dönt, hogy megszületik. Egymással szemben álltak a konyhában, rekeszizmaik görcsösen nyomták ki a levegőt a tüdejükből. Ha tehették volna, megfogták volna egymás kezét. De még valami olyan elementáris dolog, mint a nevetés, sem tudta eltüntetni a köztük lévő szakadékot, amelyről egy életen át próbáltak nem tudomást venni. 

Csak akkor voltak képesek újra oxigénnel ellátni a testüket, szabályozni a lélegzetüket és szavakká változtatni a bennük megbúvó érzéseket, amikor előtörtek a könnyeik.  

– Emlékszel, amikor szétvagdostuk azt a ruhát anyának? Mennyire sírt? – vetette oda Edita, miközben a kézfejével megtörölte az arcát. 

– És miattunk nem ment el a bálba, mert nem volt mit felvennie. 

– Csillagokat vágtunk ki belőle, és felragasztgattuk a falra. Nem lehetett ellenállni annak az anyagnak. Olyan lélegzetelállítóan fényes volt. 

– Fényes zöld. Az akkoriban azért nagy dolognak számított! 

A nővérek visszaemlékeztek, és hirtelen elcsendesedtek. 

Edita újra magához tért. Gyors mozdulatokkal merített a levesből, amely már egy ideje az asztalon hűlt. Több mint harminc évvel ezelőtt ugyanilyen mozdulatokkal kaparta le a falról a zöld csillagokat, amikor a zárt ajtó mögött egymáshoz bújva hallgatták anyjuk keserű zokogását. Nem értették, mi történt. Csak azt tudták, hogy valami nagy dolgot rontottak el, mert az anyjuk világa megadta magát, és hatalmas robajjal összeomlott. 

A munkából meghívták a bálba. (…) Isten tudja, miért akarta ezt. Talán úgy érezte, hogy ez jár neki. Kárpótlásként az összes unalmas évért, amelyet a munka és a háztartás között ingázva töltött. Valami különlegesnek kellett lennie, ami megerősíti, hogy ez az élet több mint értelmetlen kötelességek és még értelmetlenebb felelősségvállalás mindenért. 

A bálra úgy készült, mint egy olyan lélegzetvételre, amely képes áttörni a halál láthatatlan burkát. Pult alól rendelt egy anyagot, amelynek áráról nem mert beszélni. A Burda magazinban kiválasztotta a szabásmintát. Hosszan mérlegelt, a mély dekoltázsú, fodros és a diszkrét, nyakig érő, de hátul kivágott modell között vacillált. Végül a hátkivágásos mellett döntött. A kivágás csak a kulcscsontja végét hagyta szabadon, azt a részt, amelyet sokkal intimebbnek tartott, mint a két melle közötti rést. Az ő esetében egyébként sem volt túl látványos. A meztelen hát viszont szerinte vonzerőt, örömre csábító ígéretet hordozott magában, ami soha nem válhatott valóra. Már a puszta közelsége is izgalomba hozta a bőrét, mintha az idegvégződései megőrültek volna, és egymással versengve lövellték volna ki tűzijáték-rakétáikat. Talán tényleg ezt érezte, amikor este leült a kivágott anyagdarabokhoz, hogy először összefércelje, majd fokozatosan összerakja a mozaikot, amelyből egyetlen estére Vénusszá válhatott, aki épp kilép a tenger habjaiból. 

Vlado, a férje nem értette ezt a megszállottságot. Nem szerette a bálokat, tulajdonképpen ki nem állhatott semmilyen társasági eseményt. Feleslegesnek érezte ezeket. A munka volt az ő világa. Acélszerkezetek, ipari csarnokok. (…) Sem Vlado néma dacolása, sem a nővére, Anna ellenvetései, aki elítélt mindent, ami az akkori politikai rendszerrel kapcsolatos volt, nem tudták anyát megállítani. Úgy robogott céltudatosan a bálterem felé, mint egy jól bejáratott hóeke. Egészen addig, amíg meg nem találta a kilyuggatott ruháját. Ők, Agnes és Edita törték meg a szívét. Akaratlanul, gyermeki meggondolatlansággal, de ez annál inkább végzetes következményekkel járt. 

Anya zokogása volt a legsúlyosabb büntetés, amit valaha is átéltek. (…) Edita, az idősebb és eltökéltebb, hirtelen felugrott, letépte a falról az összes ügyetlenül kivágott képet, és a földre hajította, mintha mi sem történt volna. Egy pillanat alatt minden szép dolog szemétté változott. Elvesztette a ragyogását, és a porba hullott. De a szemétnek az az előnye, hogy nem kell vele többet foglalkozni. Csak valaminek a maradványa, ami már betöltötte a célját. Héj, csonk, kacat. Semmi érdekes. 

– És most pedig aludjunk – jelentette ki Edita szigorúan, mindkettőjük számára világossá téve, hogy pontosan ez fog történni. Le fognak feküdni, és aludni. 

(…) 

Amikor reggel felkeltek, a házban teljes volt a csend. Csak a konyhából kiszűrődő halk neszezés árulta el, hogy életben maradtak. Kikukucskáltak a szobából, és elindultak a hang után. Irma a konyhában állt, ügyesen forgatta és sütötte a palacsintát. 

– Na mi van? Kialudtátok magatokat, álomszuszékok? – kérdezte szinte hétköznapi hangon. Ahhoz, hogy az ember csalódást halljon ki belőle, olyan érzékeny fülének kellene lennie, mint az átázott papír, és még akkor is csak egy végtelenül csekély nyomot, egy halvány árnyalatot tudna megragadni belőle.