Slavka Liptáková: Anyák földje

Agnes képzeletben felidézett egy fényképet az anyjáról, amelyen ő még gyerek volt. Azon kevés képek egyike volt ez, ami túlélte a tűzesetet. A három testvér, két és öt év közöttiek, egy fából készült szánkón egy halomban, büszke és egyszerű szüleik, Ondrej és Františka Tischler figyelő tekintetében. A férfi birtoklóan magához szorította a feleségét, az asszony nyílt, ám mégis kissé ijedt oldalpillantást vetett rá, mintha szégyellené magát a bizalmaskodás e pillanatnyi megnyilvánulása miatt, ami nem volt több, mint egy puszta jelzés. És a gyerekek előttük, a szüleik mindenható védelmében. Jani bátyus, a trió legidősebbje, büszkén ül a kormányrúdnál, a két nővér, Anna és Irma pedig a lécek között szoronganak, túl közel egymáshoz. Úgy préselődnek egymáshoz, mintha össze lennének nőve, és mégis van valami neheztelő érzés ebben az ölelésben. Önszántukból nem választották volna ezt a közelséget. Rákényszerítették őket. Osztozkodniuk kellett, ha részesei akartak lenni a háború utáni idők értékes gyermeki örömének. Ez 1947-ben történhetett, talán egy évvel korábban vagy később. Anya akkor négyéves lehetett. A kötött, lapos csúcsban végződő sapkában, amelynek a vége úgy nézett ki, mint egy mellbimbó, egyáltalán nem is hasonlított későbbi önmagára. Az arcán nyoma sem volt annak az elszánt arckifejezésnek, amely később olyannyira jellemezte, amikor a gyerekekről, azok neveléséről és szabadidejéről, a saját és a férje karrierjéről, a háztartásról, melyben minden ünnepnapot megtartottak, és végül a húgáról kellett gondoskodnia. Ugyanarról, akivel gyerekként kelletlenül szorongott az első közös szánkón. 

Semmi sem érintette még meg abból, ami hamarosan bekövetkezik. Az arcvonásai tiszták és harciasak. Ez volt az egyetlen dolog, ami összekötötte a jövőjével. A dac, amivel az életútját alakította. Mintha csupán egy hófúvás lett volna. Nem hitt a sorsban, csak a saját erőfeszítéseiben és a fáradhatatlan akaratában. Abban, hogy bármi történjék is, helyet adjon a következő lépésnek. Egyik lapát havat a másik után elhajítva, és folyamatosan saját erőforrásait használva fel, ami, mint kiderült, egy elég hosszú és mozgalmas életre volt elég. Agnes nem ilyen. Nincs meg benne az anyja kitartása és optimizmusa. Könnyen feladja, elveszti a reményt, és aztán várnia kell, amíg az újra előtör belőle. Nem a saját erejéből, hanem valahonnan kívülről, ahová a jövőbe látó képessége nem ért el. 

Nem akart szentimentális lenni. Az anyja képe önkéntelenül is előbukkant, ahogy a táblagépe képernyőjét görgetve tájékozódott az aznapi hírekről. Először az olaszokat, aztán a szlovákiaiakat olvasta. Igazság szerint egyik sem érdekelte. Csak el kellett valamivel ütnie az időt, mielőtt felszállt az Iglóra tartó vonatra, majd onnan a szülővárosába, a Lőcsére tartó buszra. Utoljára másfél évvel ezelőtt, húsvétkor járt itthon. Anya éppen csak túl volt az agyvérzésen. Enyhe és következmények nélküli volt. Csak a nyelve, amit azóta sem tudott egyenesen kiölteni, mutatta, hogy valami viharféle söpört végig az agyán. Megijedtek. Agnes és Edita is. De néhány hét múlva az ügy lecsengett, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Senki sem számított arra, hogy néhány hónap múlva újra szédülni kezd, és mindennek egy újabb, ezúttal végzetes agyvérzéssel lesz vége. Végül ő, az anyja, Irma volt az, aki a két lánytestvér közül elsőként távozott. A másik, a szerencsétlen és csodabogár Anna tovább bírta. Több helyet kapott a szánkón. Agnes megpróbálta elképzelni, milyen a ház az anyja nélkül. Félt szembenézni az üres nappalival, az elhagyatott konyhával, a lépcsőházzal, a már valaki más által bevetett ággyal. Félt belenézni az üresség arcába. Edita azonnal hívta, amint megtörtént. Nem volt feldúlt, csak egy kicsit szűkszavúbb volt, mint általában. De nem is túlságosan. Monoton hangon a telefonba mondta, hogy rossz híre van. Anya elment. Aztán tapintatosan elhallgatott, hogy helyet adjon a húga érzelmeinek. Agnes akkor éppen az irodában volt, és a Basilicata régió ókori vízépítményeinek szerveződéséről szóló tanulmánya utolsó korrektúráját végezte. Nem tudta, hogyan reagáljon a hírre. Arra számított, hogy összeomlik, zokogni fog, vagy feleslegesen sürgető kérdéseket kezd feltenni, de egyik sem történt meg. Éppen olyan tartózkodóan reagált, mint ahogy a nővére az imént bejelentette: 

– Jó. Amint tudok, odarepülök. – És lerakta a telefont.  

Aztán írt még pár megjegyzést a szövegbe, mielőtt megérezte azt a szörnyű hidegséget a szívében. Olyan volt, mintha valaki egy fagyott fémlemezt helyezett volna a mellkasára, amely alatt a teste fájdalmasan összehúzódott. Ismerte ezt az érzést. Tudta, hogy amíg haza nem ér, addig csak ezt fogja érzékelni. Csak később, amikor bezárkózik a biztonságos magányba, és már nem várják el tőle, hogy bármit is tegyen, sem azt, hogy tartsa magát, sem azt, hogy elviselje a kollégái együttérző tekintetét, akkor ez a hidegség végtelen cafatokra tépázza majd. 

Mielőtt bement a hálószobába, sikerült megkérnie Saverijt, hogy foglalja le neki az első repülőjegyet Szlovákiába.  

A repülés és a vonatút alatt kegyetlen rossz közérzet kerítette hatalmába. Nem akarta elhagyni magát, és nem kellett a sajnálat rohamaival sem megküzdenie; a belső és az ablakon kívüli világot is tényként kezelte. Világos és egyértelmű tények halmazaként. Azt tette, amit tennie kellett. Végigsétált a reptér összekötő folyosóján, rendelt egy taxit, nem azt, amelyik a reptéren állt meg, hanem amelyiknek a telefonszámát a mobiltelefonjában tárolta, vett egy vega szendvicset a főpályaudvaron, és felszállt a vonatra. Nem is kellett sokat várnia. Egy kávéra volt csak ideje. A fránya fájdalomcafatok egymásba épültek, mint ahogy a lőcsei nagymama varrta össze a szövetfoszlányokat, és bonyolult mintákba rendezte őket. Előbb-utóbb magához fog térni, ebben biztos volt, de egyelőre még az altatás világos tisztaságát élvezte. 

Bezárta a hírportált, úgysem érdekelte, és kinyitotta az e-mail-fiókját. A magán postaládáját, mert a munkahelyit a szabadsága alatt, amit a családi ügyek intézésére vett ki, nem tervezte használni. Nagyjából tíz levél volt benne. Néhány részvétnyilvánítás a barátoktól, a lakásszövetkezettől egy közlemény a vízóracseréről és egy e-mail Saverijtől, amelyben közölte, hogy ő és Daniel csak közvetlenül a temetés előtt, azaz csütörtökön érkeznek. 

A gyermekei, a fiai. Daniel éppen befejezte a gimnáziumi tanulmányait, az idősebb Saverij pedig alkalmazott formatervezést tanult. Mindketten jobban hasonlítottak rá, mint az apjukra. Az ő szemét és arccsontját örökölték. Agnes úgy vélte, hogy ezek szláv génekről árulkodtak, de ez túlzó állításnak bizonyult. Az igazság az, hogy az olasz arcok többnyire keskenyebbek és hosszúkásak, az övék nem volt ilyen egyenletes. Testesebbek, erőteljesebbek voltak, amit Agnes mindig is az életre való képesség jelének tekintett. A felnőtt gyermekei tehát majd utánajönnek. Tudta, hogy számíthat rájuk. Saverij mindent alaposan átgondol és megszervez, Daniel pedig az utolsó pillanatban, de mégiscsak elintézi. Egy összeillő páros. Ami nem mondható el róla és a nővéréről. 

Edita az állomáson várt rá. Egyedül, ahogy az utóbbi években szokása volt. Erre nem volt szükség, megtehette volna, hogy nem áll ott, vagy várhatta volna otthon is valami apró frissítővel, amit az utazóknak kínálnak, de ő ezt a lehetőséget választotta. Odaadó, mozdulatlan várakozás a járdán, a kanyarban a főút mellett, amely a vidéki állomásba torkollott. Csak pár megállóból állt, amelyet fémből készült oszlopok határoltak. Megöregedett, tűnődött Agnes, amikor meglátta. De talán nem is a kor volt az, ami megváltoztatta Editát. Talán az egyre merevebb zárkózottság az, amibe fokozatosan belesüppedt, és ami abban tükröződött, ahogyan a kabátját szorongatta. Mindkét kezével a nyaka alatt tartotta, mintha páncél lenne, amely a sérülések ellen hivatott védeni, nem pedig egy rugalmas, finom szövet, amely az embert összeköti a környezetével. November közepéhez képest elég meleg volt, de a római éghajlati viszonyokkal összehasonlítva itt mindig valamivel hidegebb volt. Agnes gondolatban átfutott a bőröndje tartalmán, hogy megbizonyosodjon róla, a kötelező fekete mellett van-e elég meleg holmija. A jó néhány póló, pulóver és egy hosszú kardigán kombinációja megnyugtatta. 

– Milyen volt az út? – üdvözölte Edita.  

A nővérek elengedhetetlen távolságtartással ölelték meg egymást. Soha nem voltak olyan közel egymáshoz sem testben, sem lélekben, mint az anyjuk és Anna néni a közös gyermekkori fényképen. Semmilyen szükséghelyzet nem kényszerítette őket ilyen közvetlen érintkezésre. Megvolt bennük a tartózkodás luxusa. 

– A szokásos – válaszolta Agnes őszintén, bár az anya halála utáni első hazautazás nem lehet szokványos. Úgy értette, hogy semmi rendkívüli nem történt, és semmi váratlan esemény nem bonyolította a tervét. Saverij állította össze helyette. Repülő, vonat, busz... Mindent kinyomtatott egy papírra, és gondosan összehajtogatva egy műanyag fóliába csomagolta, arra az esetre, ha esetleg elbizonytalanodna. 

– Minden el van intézve, a virágok, a temetés, a halotti tor... Holnap már csak a lelkésszel kell találkoznunk. Tudni akar valamit anyáról, valamit az életéről. A prédikáció miatt. 

Agnes hálás volt Editának, amiért bevonta őt is a temetés előkészítésével kapcsolatos teendőkbe. Így teljes értékű lánynak érezhette magát, nem pedig olyannak, aki elment, és csak időnként jelentkezett, amikor a családi és munkahelyi kötelezettségek ezt lehetővé tették. 

– Értem – jelentette ki szárazon, mintha ez lenne a világ leghétköznapibb kötelessége, de egy kis idő elteltével rájött, hogy ez egy olyan feladat, amitől rettenetesen fél. A fáradtan mellette bandukoló nővérére pillantott.  

– És te tudni fogod? 

Edita hozzászokott ahhoz, hogy a családi ügyekkel mindig ő foglalkozzon.  

– Valamit tudok, és valaminek még utánajárok Stano családfájában. 

– Van családfánk? 

– Elküldtem neked. E-mailben. Úgy emlékszem, még válaszoltál is vissza valamit. 

Agnes elszégyellte magát a közönye miatt. Valami rémlett neki, valamiféle anyakönyvi kivonat szerteágazó, ismeretlen rokoni kapcsolatokkal, fényképek nélkül, csak nevek és évszámok, de ebben sem volt biztos. Ha bele is pillantott, azt kapkodva tette, biztos sok volt a dolga, és későbbre halasztotta. Talán majd idősebb korában, amikor a jelen már nem fogja annyira lekötni a figyelmét, amikor lesz ideje kiélvezni a múltat, mint az édeskés bort, ami lopva, lassan, de annál élénkebb képekkel száll a fejébe. 

– Ez sosem volt az én világom – ismerte el csüggedten.  

Edita csak bólintott, mintha ez azonnal nyilvánvaló lett volna számára. Mintha nem is lenne érdemes kimondani.  

– És mi van a gyerekekkel? – váltott témát az otthonülő, nem vándorló, megállapodott nővére. 

– Jól vannak. Most már jól. Saverij egy cipésznél gyakornokoskodik. Egyedi kaptafákat készítenek, és utána ahhoz tervezik a cipőket. Ez egy ilyen hagyományos, nagyon felkapott cipőkészítő. Szerintem tetszik neki ott.  

– Szóval cipész lesz belőle?  

Edita tipikusan szlovák módon leegyszerűsítette a dolgot.  

– Cipőtervező, de tulajdonképpen igazad van, cipész – ismerte el Agnes, rögtön rájött, hogy itt másképp szemlélik a dolgokat. 

– Nem értem, miért csináltok ekkora ügyet ott kint nyugaton mindenből – folytatta Edita, mintha hallotta volna a gondolatait.  

Ez megmaradt nekünk, hogy a világot keletre és nyugatra osztjuk. Irigyen felkapni a fejünket, aztán gőgösen megvetni azt, amit úgysem kaphatunk meg, gondolta Agnes, és ebbe önmagát is belevette, pedig nem kellett volna. Több mint húsz éve élt az említett nyugaton, többet, mint bárhol máshol. Többet, mint Lőcsén, ahol összesen tizennyolc évet töltött.  

– Ott hagyománya van a kézművességnek. Meg súlya is – tette hozzá az akadémizmusnak egy olyan felhangjával, ami a saját maga számára is hamisan csengett. Edita vagy nem vette észre, vagy nem tartotta fontosnak. 

Már nem voltak messze. Csak fel kellett sétálniuk az utcán, és máris a téglavörös homlokzatú, régi kalmárház előtt találták magukat. Agnes lelassított. Talán öntudatlanul is késleltette a pillanatot, amikor be kell majd látnia, hogy az anyja tényleg nincs itt. Egyelőre áltathatta magát, remélve, hogy amikor kinyitja a kaput, az anyja kikukkant a konyhából, és kijön elé a folyosóra, előbb megtörli a kezét a kötényébe, majd az egyiket a lánya felé nyújtja, a másikkal pedig átkarolja a vállát. Olaszországban a fiatalok egyből arcon csókolják egymást; a kézfogás szokása számukra egyfajta túlélési módnak számít. Agnes ezt is kicsit formálisnak látta, de nálunk ez így szokás. Nem emlékezett rá, hogy ez mindig is így volt-e, vagy csak idővel alakult ki mint a kor szimbóluma, de akárhogy is, hiányozni fog neki ez az érintés. Csakúgy, mint egy csomó más apróság, amiről még nem is sejtette, hogy ezek együttesen teremtették meg az otthon élményét. 

– És hogyan történt? – merte először megkérdezni. A telefonban nagy vonalakban megbeszélték, mi történt, de Agnes most már készen állt arra, hogy a részleteket is meghallgassa.  

Folytatjuk.